Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

Az Egyesült Államok-beli konzervatív esszé kialakulása [I.]

 1. Bevezetés: a közéleti publicisztika fogalma

Közéleti publicisztikának nevezzük azokat az írásműveket, amelyek egy adott társadalom vagy a társadalmak aktuális kérdéseivel foglalkoznak oly módon, hogy abban az általánosság, az elvek, az értékek és a logikai struktúra, valamint a szépirodalmihoz közel álló elegáns stílus magas szinten érvényesül. A közéleti publicisztikát elválasztjuk a hírközlő vagy tájékoztató formáktól, amelyek közé a hírszolgáltatáson túl a riport és az interjú is tartozik. Ez utóbbiak – a hírközlési formákkal együtt – elsősorban tájékoztató jellegűek, és csak kisebb mértékben vélemény- vagy felfogásközlők. A közéleti publicisztika azonban a hírek, tények, ismeretek alapján megfogalmazott, elsősorban vélemény- vagy felfogásközlő írásmű.

Ebbe a csoportba tartoznak a publicisztika ismert formái: a jegyzet, a glossza, a tárca, a kommentár, a kritika, illetve a publicisztikának nevezett véleményközlés. E formák nemcsak terjedelmileg, hanem tartalmilag is különböznek. A jegyzet, a glossza, a tárca rövid írásművek (néhány száz szótól az egy-kétezer szavas írásokig terjed), és általában aktuális kérdésekre vonatkozóan fejtenek ki véleményt, szempontot, állásfoglalást. Ez utóbbi hivatalos megjelenési formája egy-egy fórum vezércikke, amely nem annyira egyéni állásfoglalást, mint inkább a fórum által követett axiómák adott helyzetre való alkalmazását tartalmazza. A kommentár, a kritika, a vélemény az esszéhez közelítő terjedelmű és tartalmú forma, amelyekben az egyéni jelleg jelentős szerephez jut; terjedelemben akár több ezer szót is tartalmazhat. Közéleti publicisztika elsősorban a kommentár, a kritika és a vélemény formáiban jelenik meg, bár a jegyzet, a tárca vagy a glossza is lehetővé tesz jellegzetes véleménynyilvánítást.

Ám nem annyira a terjedelmi korlát jellemzi a közéleti publicisztikát, mint inkább az aktuális társadalmi kérdésekre való összpontosítás, nem egyszerűen az ismertetés céljával, hanem az értékelésével is, ami mindenkor magasabb szintű szabályoknak való megfelelés alapján történik. E szabályok először is logikaiak, vagyis konzisztenciát, összefüggést, szabályos következtetést követelnek meg, ami lehet bennfoglalt, de lehet kifejezett módon bemutatott is. Másodszor e szabályok elviek: egy-egy felfogás konzisztenciáját, elfogadottságát, szerkezetét veszik alapul, például az emberiesség alapelvét a politikai-társadalmi eseményekre, közéleti megnyilvánulásokra vetítve. Harmadszor a szabályok értékjellegűek,

ami azt jelenti, hogy a közéleti publicisztika legalábbis burkoltan olyan axiómákat feltételez, amelyek saját magukat magyarázzák. Ilyen axióma például az emberi élet önértéke, az emberi személy méltósága, közösségek természetes jogainak tiszteletben tartása. E szabálycsoportba tartozik a jogi jellegű érvelés is, amely egy adott jogrend szabályait, illetve alapelveit veszi tekintetbe. Míg az általános értékek, például az emberi személy méltósága nem pozitív, hanem minden emberi társadalom által nyíltan vagy burkoltan feltételezett természetes alapelv, a jogi érvelés inkább pozitív értékekre, a megfogalmazott szabályokra, lefektetett elvekre hivatkozik, azokat értelmezi.

A közéleti publicisztikának végül van egy gyakorlati célkitűzése: a felvetett kérdések körében, logikusan eljárva, elvekre, értékekre és szabályokra hivatkozva azzal a szándékkal lép fel, hogy az olvasón keresztül tényleges befolyást gyakoroljon a közösségre. A gyakorlati célkitűzés a közéleti publicisztika conditio sine qua nonja: nincs közéleti publicisztika nyílt vagy burkolt, közvetett vagy közvetlen befolyásoló cél nélkül, amely az adott közösség közegében nyeri el értelmét.

Ez a gyakorlati jellemvonás átvezet a közéleti publicisztika stílusbeli sajátosságaihoz. A stílus sokféleségét meghatározhatja az írásmű jellege, például az, hogy jegyzet vagy glossza, de meghatározhatja a szerző sajátos szépirodalmi stílusa, végül a formai követelmények – a szabályszerűség, a logikusság, az értékjelleg – érvényesítése is. Ennek megfelelően a közéleti publicisztika lehet szépirodalmilag kezdetleges, de lehet elegáns, választékos, kifejezetten szépirodalmias; vagy akár szándékosan durva, indulatot szító, noha ez utóbbi esetben a szabályosságra való törekvés nyilvánvalóan háttérbe szorul.


Forma Tartalom Stílus Terjedelem Fórum
Jegyzet élesen aktuális, nem konklúziós egyszerű néhány száz szó napilap, közháló*
Glossza aktuális, csattanós stilizált néhány száz szó napilap, közháló
Tárca aktuális-általánosító, nem konklúziós stilizált néhány száz szó napilap, közháló
Kommentár aktuális-általánosító, konklúziós tárgyszerű néhány ezer szó napilap, hetilap, közháló
Kritika aktuális-általános, konklúziós tárgyszerű, stilizált néhány ezer szó napilap, hetilap, közháló
Véleményírás általános-aktuális-elvi, konklúziós stilizált, egyéni néhány ezer szó napilap, hetilap, közháló
Kisesszé általános-elvi, nyomatékosan konklúziós tárgyszerű, stilizált, egyéni több ezer szó napilap melléklete, hetilap, havilap, közháló
Nagyesszé általános-elvi tárgyszerű, stilizált, egyéni,akadémikus több ezer szó hetilap, havilap, közháló

* A közháló kifejezést ebben a tanulmányban az internetre értem.
 

Az 1. táblázat összefoglalja a közéleti publicisztika legismertebb formáinak jellemzőit.

A jegyzet tartalma mindig a legaktuálisabb közéleti kérdések egyike, stílusa egyszerű, terjedelme néhány száz szó, bizonyos eredményre igen, konklúzióra nem törekszik, fóruma a napilap papíron és a közhálón. A glossza tartalmilag az aktuálisból indul, és határozott konklúzióra törekszik, általános jelentőséggel vagy anélkül. Stílusa szépirodalmi, terjedelme néhány száz szó, csattanóra törekszik, fóruma a napilap és a közháló. A tárca aktuális kérdésből konkrét következtetésekre törekszik, de ezeket nem mindig mondja ki; stílusa egyéni-szépirodalmi vagy ahhoz közeli, terjedelme több ezer szóra rúghat, fóruma a napilap papíron és közhálón. A kommentár tartalmilag az aktuálist állítja magasabb összefüggésbe, stílusa tárgyszerű, konklúzióra törekszik, terjedelme néhány ezer szó, fóruma a napilap, a hetilap és az internet. A kritika tartalmilag egy bizonyos mű ismertetése, elemzése, magasabb összefüggésbe állítása, ezért stílusa tárgyszerű, gyakran stilizált. Terjedelme néhány ezer szó, konklúzióra törekszik, fóruma a napilap, a hetilap papíron és a közhálón. A véleményírás tartalmilag egy aktuális kérdéshez kapcsolódó vélemény, amely azonban általános érvénnyel lép fel, konklúzióra törekszik, stílusa egyéni, terjedelme néhány ezer szó, fóruma a napilap, a hetilap papíron és közhálón.

Az esszé (kisesszé, nagyesszé, illetve az utóbbi változata, a folytatólagos esszé) a közéleti publicisztika legnagyobb felkészültséget igénylő formája, amely az aktuális kérdések sorát tárgyalja történeti, általános összefüggésben, megalapozott konklúzióra törekedve.1 Stílusában a tárgyszerűség és az egyéni jelleg, a szépirodalmiság egyesülnek. Terjedelme lehet néhány ezer szó, de a folytatásokban közölt esszé esetében elérheti a komoly írásmű terjedelmét is (a tízezer szavas terjedelmet is meghaladhatja). E műfaj közlésére az internet kevéssé alkalmas, inkább a nyomtatott sajtóban, a heti- és havilapokban, illetve önálló kötetben jelenhet meg.

a) Különbség az akadémiai speciális kutatás, a filozófiai rendszeres gondolkodás, és a közéleti publicisztika között

A közéleti publicisztika egyes formái komoly felkészültséget igényelnek. Ezt a felkészültséget a kisebb műfaji egységekben (jegyzet, glossza, tárca) még lehetséges jó stílussal, blikkfangos fordulattal, humorral, iróniával pótolni, ám magasabb szinten, a kritikában vagy különösen az esszében ez már nem elég. A kisesszé, a nagyesszé és a folytatólagos esszé közel kerülnek a monografikus műhöz, ami rendszeres és szerteágazó ismereteket követel meg. Ezen túlmenően ez utóbbiak esetében szükséges egy bizonyos módszeresség, a szakirodalom ismerete, valamint a logikus, rendszeres, elvszerű és értékközpontú gondolkodás megfelelő szintje. Általánosságban elmondható, hogy a közéleti publicisztika e magasabb műfajai közel állnak az akadémiai tevékenységhez.

A közéleti esszé mégis jellegzetesen különbözik az utóbbitól. Az akadémiai speciális kutatás közleménye tárgyszerűséget, ismeretet, rendszerességet, módszerességet, logikus, elvszerű, értékközpontú gondolkodást követel meg. Ám az ebből eredő akadémiai közlemény specializált, valamint lemond az általánosabb konklúziók levonásáról. Más akadémiai műfajok – különösen a tanulmány – mégis közel állnak a publicisztikai esszéhez. Különösen igaz ez olyan filozófiai témák esetében, amelyek nem valamely körülhatárolt tudományterület tartalmára vonatkoznak, hanem átfogó jellegűek, olyanok, amilyenek a közéleti esszé tartalmát is alkothatják. Ez utóbbira ugyanis az elvi jelentőségű felvetések jellemzők, különösen a politika vagy a művelődés területén, amelyek elkerülhetetlenül filozófiai alapkérdésekhez vezetnek, vagy azok ismeretét legalábbis megkövetelik.

Ezért a közéleti esszé legátfogóbb, tartalmilag legigényesebb formái szorosan kapcsolódnak a filozófiai gondolkodáshoz; kifejtésük pedig közel áll az akadémikus írásműhöz, noha annak rendszerességét, logikusságát, specializáltságát legfeljebb hasznosítják. Annyi kimondható, hogy a filozófiai gondolkodásra jellemző átfogóság, történetiség, elvszerűség, logikusság és módszeresség bizonyos szintű alkalmazása nélkül nem születhet meg az igazán tájékozott és megalapozott következtetésre jutó közéleti esszé.

A szakirodalom számos példával szolgál ez utóbbi következtetésre. Röviden két személyt mutatok be, akik egyszerre kiváló gondolkodók és a 20. századi közéleti publicisztika jelentős képviselői. Max Scheler (1874–1928) és G. K. Chesterton (1874–1936) munkái egymástól lényegesen különböző kulturális és nyelvi környezetben jöttek létre, mégis hasonlóak abban, hogy filozófiai alapon állnak, elvi, rendszeres és történetileg megalapozott meggyőződéseket fordítanak le sikeresen a közéleti publicisztika esszéisztikus formájára.

Max Scheler a fenomenológiai mozgalom egyik legjelentősebb személyisége, akinek filozófiai művei egyszerre bizonyultak úttörőnek és iskolateremtőnek. Otthonosan mozgott a legelvontabb elméleti és logikai kérdésekben, a 20. századi perszonalizmus az ő útnyitó felfogásaiból vezethető le. Rendkívül gazdag, noha korán lezárt életművében még arra is talált alkalmat, hogy új filozófiai diszciplína, a tudásszociológia megalapítását kezdeményezze.2 Emellett Scheler komoly publicisztikai tevékenységet is folytatott, különösen az I. világháború sorsdöntő eseményei kapcsán. A világháborúra és az arra következő, Németországot sújtó káoszra Scheler az egyik legjelentősebb publicisztikai terméssel válaszolt, amit elsővonalbeli filozófus valaha is létrehozott. Scheler már 1914- et megelőzően is publikált olyan filozófiai szövegeket, amelyek sok tekintetben esszéisztikusak voltak. A háború alatt és azt követően a kultúra, a gazdaság, a politika világáról számos írást tett közzé, amelyek a filozófiai esszé műfajához tartoznak, ám aktualitásuk miatt a publicisztikai irodalomhoz állnak közel. Hadd említsem itt csupán két munkáját: a Die Ursachen des Deutschenhassest (A németgyűlölet okai [SCHELER 1918]), amely első alkalommal 1916 karácsonyán jelent meg, illetve a Vom Umsturz der Wertét (Az értékek lerontásáról), amelyet más cím alatt először 1915-ben, majd a jelen cím alatt átdolgozva 1919-ben adtak ki (SCHELER 1919).

Scheler, más írásaira is némileg jellemző módon, a közéleti témafelvetést – háború, német azonosság, értékek, erények kérdése – filozófiai mélységben, de mégis a publicisztikához közel álló stílusban taglalta, s ezzel igen jelentős hatást keltett. Az utóbbi munka előszavában reflektál a műfaji kérdésre, s megállapítja, hogy esszéiben „a módszer és a stílus tekintetében szellősebb öltözetben” jelentkezik, noha így is „összefüggő gondolati kört” nyújt olvasóinak.3 A németgyűlölet okai című írás esszéisztikus tanulmány, amely sorra veszi a németeket jellemző személyi tulajdonságokat, a német állam 19. századi felemelkedését, a nemzetközi érdekháló átszakítására irányuló törekvését, valamint az orosz és német birodalmi verseny kiéleződésének okait a Balkán térségében. Mindezt Scheler a német szellemi teljesítmény történelmi jelentőségének tudatában elemzi, tekintettel egy olyan változásra, egy olyan új kultúra kialakítására, amelyre csak a németek képesek, csak ők hivatottak. Ennek fényében, ahogyan Az értékek lerontásáról lapjain kifejti, a feladat abban áll, hogy a történetileg áthagyományozott értékek világossá vált kérdésességét ne a nihilizmus válaszolja meg, hanem egy újfajta, tapasztalaton alapuló megértés, amely a valóság mélyrétegeibe hatol, az ott kibontakozó történelmi folyamatot felfogja és kellőképpen – filozófiailag, tudományosan, erkölcsileg és politikailag – érvényesíti. Scheler a család ortodox zsidó háttere mellett elkötelezetten német volt, a germánság történelmi jelentőségében bízott, és a maga gondolkodói teljesítményét ennek a jelentőségnek a fényében értékelte. Munkáinak olvastán arra kell gondolnunk, hogy Scheler nemcsak filozófiailag, hanem a közéleti esszéiben is maradandót alkotott: oly kérdéseket és válaszokat fogalmazott meg, amelyek minden látszat ellenére ma is időszerűek.

Gilbert Keith Chesterton egy évben született Schelerrel, de majd’ egy évtizeddel túlélte őt. Sokkal inkább ismert közíróként, publicistaként, aki humoros, frappáns megjegyzéseivel mind a mai napig tartja magát a naptárak bölcsességi idézeteket közlő oldalain. Ezért talán meglepő, hogy benne nem egyszerűen a találó megfogalmazásairól ismert újságírót, hanem komoly és mélyenszántó tanulmányok alkotóját is tisztelhetjük – s akkor írói és költői tevékenységét még nem is említettük. Chesterton legismertebb munkái – Orthodoxy, The Everlasting Man, The New Jerusalem – mélyenszántó gondolatmenetek, amelyek túllépnek az aperçu-filozófián és lényegi belátásokat fogalmaznak meg.4 Ha azt a kérdést vetjük fel, hogy elődeihez képest Chesterton minő gondolati előrelépést tett azokban a kérdésekben, amelyekben megnyilatkozott, a válasz nem adódik egyértelműen. Chesterton végül is haladóból konzervatívvá lett, élete második felében belépett a katolikus egyházba (s ennyiben Schelerhez hasonló, aki ugyancsak konvertita volt), s fő feladatát az „ortodoxia” védelmében látta. Ezzel szemben Scheler egyfelől jelentős filozófiai eredményeket ért el például a személyfogalom, a vallás, az érzelem, a szeretet vonatkozásaiban. Másrészt életműve az ortodox miliőt maga mögött hagyván először a modernizmushoz, ezt követően a katolicizmushoz vezetett, ám élete utolsó időszakában az egyháztól eltávolodva végül is a „német teológiával” (John Niemeyer Findlay kifejezése) rokon vallási elgondolásokhoz jutott. E különbség kettejük között egyben a két kultúra különbségét is mutatja. Chesterton ugyanis mindenkor a hagyományosnak tekintett keresztény-katolikus tant védelmezi a vele szemben fellépő felfogások ellenében, vagyis tartalmilag nem, csupán formailag – sziporkázó stílusában – mutat filozófiai és elméleti önállóságot.

Ha összevetjük e két szerző felfogásait, stílusát és közéleti publicisztikájukat, gyümölcsöző eredményekre juthatunk a köztük feszülő ellentétekből és a mégis oly hasonló közéleti gondolkodásukból. Scheler elvi alapon angolellenes volt („Los vom England”, miként kiáltványszerűen közli, Scheler 1915, 335), mivel Anglia a németség egyetemes „kultúrmissziójának” legnagyobb ellensége. Ezzel szemben Chesterton „Berlin barbarizmusáról” ír, s kijelenti: „Nyilvánvaló, hogy a német az utolsó nép, amelyre rá lehetne bízni ezt a [világcivilizáló] feladatot. Fizikailag éppúgy rövidlátóak, mint erkölcsileg” (CHESTERTON 1914, 57). Másfelől Scheler igazi német filozófus volt, felkészültségét, elmélyültségét, alaposságát és erejét tekintve. Chesterton pedig igazi angol gondolkodó humorára, találó gondolkodására, közéleti elkötelezettségére és mégis világos, alapos tudományosságára nézvést. Mindketten mélyen alámerültek az I. világháború körül kialakult közéleti vitákban, és elvont gondolataikat igyekeztek a lehető legszélesebb kör számára hozzáférhető formában és stílusban közreadni. E vonalon persze Chesterton lett a sikeresebb, hiszen ő író, költő, művész is volt; Scheler azonban filozófus, ezért számára – noha stílusában már korábban is megfigyelhető a könnyed, olvasmányos fogalmazásmód – a közéleti publicisztikában szükséges stílus átvétele nagyobb lépést jelentett.

b) Különbség a napi publicisztika, az aktuális kérdésekre fókuszáló publicisztika és a közéleti esszé között

Közelítsük meg a fenti kérdést az ellenkező oldalról, a napi publicisztika kisebb műfajainak szemszögéből. A glossza, a tárca, a jegyzet vagy a kritika, miként jeleztem, csak viszonylag korlátozott körű ismeretet követel meg a szerzőtől, s még inkább érvényes itt, hogy a logikus, rendszeres, elvszerű és értékközpontú felfogás csak alacsony szinten érvényesül. Ám éppen Chesterton példája mutatja, hogy a logikusan, elvszerűen, viszonylag rendszeresen és módszeresen gondolkodó személy (bár Chesterton ismeretes módon a paradoxon bajnoka volt) képes e magasabb jellemzőket a glosszáig elmenően lefordítani a publicisztikai műfaj nyelvére. Ez azonban ritkaságnak számít. A glosszától, a jegyzettől átlépni a kritika, vagy még inkább a publicisztikai esszé szintjére komolyabb lépésnek tekinthető, mint megfordítva. Aki jól ír, miként Chesterton, annak viszonylag könnyű feladat tehetségét a kisebb műfajokban is kipróbálni, de a publicisztikai esszé avatott alkalmazója nem találhatja könnyűnek a jegyzet vagy a glossza műfaját. Ez utóbbiakhoz sajátos tehetség szükséges, aminek része a mélyebb összefüggésektől, az erősebb konzisztenciától való eltekintés képessége is. Ez utóbbi teszi lehetővé egyébként a kisebb műfajok elfajzását vulgáris, támadó, igaztalan kampányzsurnalizmussá. Általánosan úgy látom, hogy a publicisztikai esszé formái akkor alkalmazhatók sikeresen, ha a szerző, az írói véna mellett, rendelkezik a logikuság, rendszeresség, elvszerűség és értékközpontúság törekvésével.

Egy példát említek itt: Molnár Attila Károly publicisztikáját. Molnár mintegy kétévtizedes munkássága során közreadott rendszeres monográfiákat (MOLNÁR 2000 és 2002) és több esszékötetet. Legutóbbi kötetében (MOLNÁR 2010) a gondolatmenetek egyfelől Molnár korábbi munkáiból megismert, rendszeres igényű, szakirodalmilag megalapozott, elvszerű felfogásra támaszkodnak; másfelől mégis az aktuális társadalmiközéleti problémák tükrében fejezik ki mondandójukat. E mondandó lényege a konzervatív visszafogott szkepticizmus új változata, amely a valóságot – szemben a modernitás valóságvesztésével – az újítás fontosságában látja. A konzervativizmus a nihilista modernitás romhalmaza közepette újításra kényszerül, az elvek újszerű megfogalmazására, új közéleti szerepvállalásra, új intézményépítésre. Felfogását Molnár az évek során egyre erőteljesebb, ma már gyémántosan kemény, mondhatnám szikrázó stílusban adja elő, olyan stílusban, amely képes megjelenni a folyóiratok, a napilapok hasábjain, a közösségi felületeken, de önálló, gyűjteményes, monográf igényű kötetben is. Mindez Molnárt Chestertonnal rokonítja (akire többször hivatkozik). Chesterton szépírói ambícióit Molnár nem osztja, de stílusbeli hajlékonyságát, sokrétűségét igen, amiből a tudományosan megalapozott, mégis népszerű előadásmód adódik: a közéleti esszé egyik leginkább figyelemreméltó példája. Molnár előadásmódját a napi publicisztikától élesen elválasztja a logikus, rendszeres, elvszerű és értékközpontú, vagyis organikus megalapozottság, valamint a tág perspektíva, amelyben gondolatait kifejti.

c) Különbség a szépirodalmi esszé, a filozófiai gondolatmenet és a közéleti esszé között

Chesterton kapcsán láthatjuk, hogy a közéleti publicisztikának van olyan műfaja, amelyben a szépirodalmi igény, a stílusos előadásmód a közlendő szerves része. Felmerül a kérdés, hogy mi különbözteti meg a közéleti esszét a szépirodalmilag igényes esszétől, vagy akár a filozófiai gondolatmenettől. Az utóbbi vonatkozásában azonnal felmerül az is, hogy a filozófiai gondolatmenet csak ritkán kíván stílusbravúrral szolgálni. Kétségtelenül léteznek olyan szerzők, akik a kettőt a legmagasabb szinten egyesítették; Scheler mellett elsősorban Friedrich Nietzsche neve kívánkozik ide, akivel Scheler versenyre akart kelni, „a keresztény Nietzsche” rangját kívánta elérni. Az, hogy ez sikerült-e neki vagy sem, most mellékes kérdés. Lényeges azonban, hogy Nietzsche talán a legmetszőbb hangú prózai orátor, aki egyben a filozófiai gondolkodás csúcsait is elérte. Őt megelőzően nagyítóval kereshetjük a hasonló, kettős jelentőségű személyeket, és akár Platónig is visszamehetünk az időben, hogy hasonló géniuszra bukkanjunk. Ám Platón vagy Nietzsche, minden közéleti kötődésük ellenére, mégsem tarthatók közéleti publicistának; ehhez mindenkor túl tágas az a távlat, amelyben gondolataikat kifejtik.5

A nagyszabású távlat tehát a filozófiai esszé legfennköltebb képviselőit megkülönbözteti a közéleti esszéistától; aki a szépirodalmi esszéistától azonban éppen abban különbözik, mint amiben a filozófiai esszéista őtőle. A közéleti esszé ugyanis nem metaforikus és nem specifikus; nem történetet ad elő, hanem probléma-összefüggésekre reflektál; ezért nem merőben szépirodalom, amely bemutat, narratívát ad közre, hanem leíró-elemző műfaj, még ha stílusa a szépirodalmiság jegyeit viseli is magán. Ám ez a leíró-elemző előadásmód mégsem hatol a fogalmi és történelmi általánosság és átfogóság azon régióiba, ahol a filozófiai esszé mozog, hanem megmarad az aktuális kérdések által körülírt, megnyitott távlat belátható magasságában. Fontos példa itt T. S. Eliot (1888–1965) eszszétermése, mivel egyes írásaiban a közéleti, elvi, rendszeres, módszeres, mégis szépirodalmi stílusú közlést lenyűgöző erővel kapcsolta össze. Eliot a totalitarianizmus európai felemelkedésének ellenszereként a keresztény értékekhez, eszmei, morális és nem utolsósorban politikai hagyományaihoz való visszatérést sürgette (ELIOT 1933 és 1968).6

d) A közéleti esszé alakváltozásai

A közéleti esszé tehát filozófiai és szépirodalmi forrásokból merít; aktuális kérdésekből kiindulva széles perspektívában gondolkodik, de tartózkodik attól, hogy a filozófia részletességét, általánosságát, rendszerességét elérje. Mintegy megáll egy ponton, és nem lép tovább; ezért is a legkiválóbb közéleti esszéisták egyben jelentékeny, bár nem feltétlenül jelentős gondolkodók. Ha megvizsgáljuk a legbefolyásosabb esszéírókat, meglepve tapasztaljuk, hogy közülük igen sokan inkább konzervatív, szkeptikus, olykor vallásos meggyőződésűek. A „konzervativizmus” ugyanis, ha jól értjük, nem egy már meglevő dogmatikus, beszűkült, ideologikus alakzat védelmét, hanem a történelmi, az eszmei, a logikus, a morális, az összemberi organikus egységét, dinamikus folytonosságát jelenti. A konzervativizmus az egységet szolgálja (servare), mégpedig azzal a szétszakító, leszűkítő, kiszorító, ebben az értelemben analitikus mentalitással szemben, amely elfordul az élő hagyománytól, és egy képzelt jövőre hivatkozva a szakítást deifikálja.7 Így értve a konzervativizmust, vagyis tagadva annak ideologikusságát és kiemelve az organikus-dinamikus folytonosság eszméjét, úgy találjuk, hogy a közéleti esszéirodalom legjelentősebbjei ebbe a körbe tartoznak. Francis Bacon, Michel de Montaigne, John Dryden, David Hume, Matthew Arnold, Ralph Waldo Emerson, Friedrich Nietzsche, Ludwig Klages, Ortéga y Gasset, Max Scheler, Paul Valéry, T. S. Eliot, Albert Camus, G. K. Chesterton, Christopher Dawson, C. S. Lewis, Michael Oakeshott, Russell Kirk, John Lukacs, Molnár Tamás, Jáki Szaniszló, Christopher Hitchens, Roger Scruton – csak néhány ismert nevet kiragadva a hosszú listáról – olyan szerzők, akik az esszét konzervatív, olykor kifejezetten vallásvédő vizsgálódás formájaként használták. Hasonló a helyzet a magyar iroda lomban is: Hamvas Béla, Cs. Szabó László, Gondos-Grünhut László, Németh László vagy újabban Lánczi András – akinek Konzervatív kiáltványa a magyar konzervatív esszében fordulópontot jelentett 2002-ben – konzervatív, értékelvű szerzők.

Bőven vannak olyan esszéírók is, akik progresszivista nézeteket hangoztattak, Voltaire- től kezdve Walter Benjaminon keresztül Noam Chomskyig. Esetükben inkább az önálló véleményformálás jellemző, semmint az ideologikus progresszivizmusé. Ezért megkockáztatom a feltevést, hogy a legjelentősebb esszéírók között azért találunk oly nagy számban konzervatív szerzőket, mert az esszé műfajának jobban kedvez az önvizsgáló, kérdéseket feltevő, körültekintően eljáró, organikus gondolkodásra serkentő attitűd, semmint az ideologikus progresszivizmusból adódó programszerűség, a sokszor kirekesztésre hajló deklamáció. Ebből adódik, hogy a vallásvédő konzervatív esszé, mint Chestertoné vagy C. S. Lewisé, erőteljesebb hangon szólal meg, mint a progresszivizmus képviselőié, mely utóbbi hang gyakran híján van az önreflexiónak, a töprengésnek, az összefüggésekben tájékozódó, organikus gondolkodásnak. A progresszivista esszé leginkább azon maradandó súlypontoknak van híján, amelyek valamiképpen örökkévalók, mindig velünk vannak, és amelyekhez a konzervatív közéleti esszé újra meg újra visszatér, amelyeket mindenkor új fénybe helyezve tár fel.8

Kevesen foglalták össze oly tömören és pontosan a gondolkodás alakváltozásait és azok összefüggését egymással, mint Oakeshott (1901–1990). Brit gondolkodóként Oakeshott erőteljesen hatott az amerikai konzervativizmusra; különösen igaz ez 1956- os, On Being Conservative című írására, amely az USA-beli konzervatív ébredés egyik fontos írása volt. Oakeshott konzervativizmusa pontosan azt az organikus folytonosságot hangsúlyozza, amely az ideologikus-analitikus izoláció okozta sebek gyógyítására vállalkozik; a barátság, a szeretet, a szépség állandóságát kívánja.9 The Voice of Poetry in the Conversation of Mankind című írása, azokat különböző módokat vagy „hangokat” foglalja össze, amelyekben az emberiség „konverzációja”, beszélgetése-gondolkodása megnyilvánul (OAKESHOTT 1991). E hangok ebben az áttekintésben szerves egységet alkotnak a tudományos módtól az érvelő és meggyőzni akaró módokon keresztül a szépirodalmi, költői módokig. E módok egységét tehát az a fajta gondolkodás adja, amely ebben a magvas és szép esszében kifejeződik (vö. MOLNÁR 2001, 33–35).

e) A konzervatív közéleti esszé átfogó témái

A közéleti publicisztika legmagasabb formája, a közéleti esszé ennek megfelelően az organikus gondolkodásra támaszkodik, amely logikus, rendszeres, elvszerű és értékközpontú. Különösen érvényesül ez az organikusság a konzervatívnak nevezhető, noha tartalmilag és formában igen változatos publicisztika körében. A konzervatív közéleti esszé az aktuális vonatkozások mellett – amelyek lehetnek napi politikai események, kulturális fejlemények, publikációk, előadások – jelentős hangsúlyt helyez a maradandó témákra. E témákat mindig az adott összefüggésben, az aktuális viszonyokból kiindulva fejti ki, tárja fel, gondolja át. Ez a helyzet a konzervatív közéleti esszének sajátos önsúlyt, stabilitást kölcsönöz, ugyanakkor mégis mozgékonnyá teszi, mivel a perenniális témákat a szerző az új összefüggésben világítja meg. Az alábbiakban egy nem kimerítőnek, csupán jelzésértékűnek szánt listát közlök azokról a maradandó témákról, amelyek a konzervatív közéleti publicisztikában rendszeresen visszatérnek. Fontos megjegyezni, hogy e témák egymással sokféleképpen összekapcsolódva, mindig egy konkrét történeti helyzet perspektívájában alkothatják a konzervatív közéleti esszé anyagát. A 2. táblázatban a „téma” a visszatérő tárgyra utal; a „mód” a konzervatív esszé jellemző (noha nem kizárólagos) hozzáállására; a „példa” jellemzőnek szánt, de az említetteken túl számos további nevet is lehet találni, s a megnevezett szerzők több téma mellett is feltüntethetők.

2. táblázat

Téma Mód Alexander Hamilton
élet és halál töprengő Ortéga y Gasset
érték szilárd Max Scheler
érzelem szkeptikus Michael Oakeshott
hagyomány hangsúlyos Christopher Dawson
idő szkeptikus James McAuley
irodalom szkeptikus T. S. Eliot
Isten szilárd John Henry Newman
karakter szkeptikus John Adams
közösség hangsúlyos Alasdair MacIntyre
közélet hangsúlyos Russell Kirk
kultúra hangsúlyos Eric Voegelin
önmaga szkeptikus Ralph Waldo Emerson
politika szkeptikus Irving Kristol
sokféleség töprengő Michael Oakeshott
sors töprengő Eric Voegelin
tekintély hangsúlyos Robert Nisbet
történelem szkeptikus John Lukacs
tudomány akkurátus Stanley Jaki

 

Ezek a témák, vagy legalábbis közülük több, gyakorta felmerülnek a kortárs magyar konzervatív közéleti publicisztikában is olyan szerzőknél, mint Ablonczy Bálint, Balázs Zoltán, Békés Márton, G. Fodor Gábor, Horkay Hörcher Ferenc, Lánczi András, Megadja Gábor, Molnár Attila Károly stb. A progresszivista közéleti esszének azonban nincsenek jól meghatározott, maradandó témái, amelyekhez mindig visszatérhet. Elfordul a perenniálistól, egy lineárisan elképzelt haladást részesít előnyben, amit a történelmi összefüggéstől izoláltan, magába záródva, elkülönülve szeretne előmozdítani. Az önreflexió helyét itt a beszűkülés váltja fel, az organikusságét a kizárólagosság, a logikus, rendszeres és módszeres, alkotó-kreatív gondolkodásét pedig, nem egyszer és nem kétszer, a cant.10

2. A legfontosabb konzervatív periodikák kialakulása és vezető alakjaik az Egyesült Államokban

A fentiek alapján hozzáláthatunk az amerikai konzervatív publicisztika áttekintéséhez. Mivel ez a publicisztika rendkívül szerteágazó, átfogásához két módszer kínálkozik. Az egyik szerint kiemelkedő személyekre összpontosítunk, és rajtuk keresztül mutatjuk be a miliőt. A másik eljárásban a konzervatív fórumokat tekintjük át, és azok szerzői körét vesszük alapul a kultúra bemutatásakor. Miután a 20. századi konzervatív esszé az Egyesült Államokban jelentős mértékben fórumokhoz kötődött, eljárásomban a második lehetőséget követem. A vizsgált időszak (1954–1994) egybevág az amerikai konzervativizmus „alapító atyja”, Russell Kirk tevékenységével. Az időszaknak természetesen vannak előzményei és megvan a mai folytatása; míg az előzményeket megvizsgálom, a közelmúlt és a kortárs helyzet elemzését egy következő tanulmányban kívánom elvégezni.

Az amerikai konzervativizmus gyökerei az angol konzervativizmusra nyúlnak vissza. E kapcsolat mindenkor világos volt, de a legerőteljesebben mégis Russell Kirk (1918– 1994) mutatta meg The Conservative Mind című korszakos könyvében, amely 1953-ban jelent meg első ízben. Kirk csele – ha szabad így fogalmaznom – az volt, hogy a brit és Egyesült Államok-beli konzervativizmust egyetlen, közös történetként fogta fel. Burke- től indulva a történeti vonalon eleinte csak brit (angol, skót, ír) konzervativizmusról beszélhetünk; az amerikai konzervativizmus egyszerre hagyományhű, vallásközeli és mégis szabadságharcosan liberális. Kirk így foglalja össze a brit-amerikai konzervativizmus közös kialakulását:

Canning, Coleridge, Scott, Southy és Wordsworth politikai elveiket Burke képzeletének köszönhették. Hamilton és John Adams Burke-öt már amerikai szemmel olvasták, és Randolph a burke-i eszméket a déli államok helyzetére alkalmazta. Burke francia tanítványai alkották meg a „konzervatív” kifejezést, amelyet Crocker, Canning és Peel a nagy pártra tartottak alkalmazhatónak, mely már nem volt tory vagy whig, miután Pitt és Portland egyesítették erőiket. Tocqueville Burke elgondolásait saját liberális céljaira használta fel; Macaulay e felfogás átalakító erőit vette át. S e személyek a Burke életművén alapuló hagyományt átadták a következő nemzedékeknek. (KIRK 1953, 6.)

Kirk könyvének erénye és egyben gyengéje is, hogy előadásában mintegy fél lábbal az Atlanti-óceán nyugati, másikkal meg a keleti partján áll. E megközelítés joggal vált ki kritikát, noha Kirk az elbeszélésének minden pontján alaposan bemutatja az adott szerző vagy eszme brit, illetve amerikai változatait. Mégis felmerül az olvasóban a kérdés, hogy az amerikai konzervativizmus nem képvisel-e egy önálló világot, amelynek gyökerei visszanyúlnak Burke-re. De ugyanígy a francia felvilágosodásra vagy a klasszikus hagyomány egészére, a puritanizmus individualizmusára és a belőle fakadó szabadságkultuszra. A jelen közegben nincs módom alaposan megvizsgálni a kérdést, hogy az amerikai konzervativizmus mennyiben képvisel önálló fejleményt. Hipotézisem az, hogy a szoros nyelvi és kulturális kapcsolatok ellenére önálló fejezetről beszélhetünk, amely mára a leglényegesebb pontokban élesen különbözik a hagyományos brit konzervativizmustól, s amit Kirk közösségnek látott, az leginkább egy szellemi kör kulturális törekvésének tekinthető. Ez a kör ma a paleokonzervativizmus nevet viseli; s a belőle kialakult neokonzervativizmus már tisztán amerikai jelenség. Ez utóbbiban azonban csak egyetlen gyökér a brit kapcsolat; legalább ilyen erős a bevándorlók sokféleségéből, nyelvi és kulturális eltéréseiből eredő sajátosság. E szempontból maga Kirk is egyfajta bevándorlónak tűnik, aki a régi brit konzervativizmust hozza vissza (tanulmányi időszakát követően) a honi Michiganbe. És visszakapcsolja a meglévő amerikai konzervatív hagyományok, a föderalizmus, az amerikai „whiggery” és a vallási hagyományok fenntartását szorgalmazó törekvések körébe.

Ha az amerikai konzervativizmus sokféle gyökérből táplálkozik, ha e gyökerek a különféle európai forrásvidékek talajába mélyednek, kérdés, hogy miképpen alakulhat ki egyfajta szellemi, elvi egység. Kimondható, hogy az időleges egységet éppen az a perspektíva teremtette meg, amelyet Kirk könyve tárt fel a 20. század derekán. Sem ezt megelőzően, sem a mai helyzetben (amikor a neokonzervativizmus már lecsengeni látszik) nem tartom kézzelfoghatónak az angolszász konzervativizmus egységét. Különösen az amerikai hézagtalan betagolódását a brit hagyományokba, mivel az amerikai konzervativizmus eredetileg is sok forrásból táplálkozott és ma ugyancsak jelentős átalakulásokat mutat. (Lásd a szerkesztő bevezetését: ZUCKERT 2011.) Ami azonban a jelen összefüggésben érdekes, az annak az időleges egységnek a létrejötte, amely az 1950-es évektől kezdve bontakozott ki, és mintegy három évtizeden belül világpolitikai jelentőségű eredményre, az amerikai politika megváltozásához és a Szovjetunió legyőzéséhez vezetett.

A konzervativizmus fő forrásai a vallásosság, a politika morális felfogása, az egyéni és közösségi polgári és gazdasági szabadság védelme, a központosítás elvetése és a zsarnokság minden formájának elvetése, a „jó rend” fenntartása, végül az amerikai küldetéstudat megformálása. Ennek kapcsán érdemes arra figyelnünk, hogy az amerikai történelem több mint két évszázada az extenzív és az intenzív fejlődés fázisaiból tevődött össze. Az extenzív fejlődés a területi gyarapodást, a nem-amerikai hatalmak elleni győztes küzdelem időszakait jelentette: a britek, a franciák (a „kvázi-háború” idején), később a spanyolok, a 20. században pedig a németek és az oroszok ellen. Az intenzív fejlődés az expanzió során elnyert új erőforrások beépítését hozta az amerikai politikai, jogi, gazdasági és katonai rendszerbe. Megfigyelhető, hogy az intenzív időszakokban megerősödik a konzervatív értékrend, amelynek képviselői ekkor jelentősebb befolyáshoz jutnak; az extenzív időszakokban ez a befolyás gyengül, az imperializmus és a társadalmi dinamizmus következtében a figyelem inkább a progresszív felfogások felé fordul. E sémának megfelelően az amerikai konzervativizmus, miközben számos eleme folytatólagosan jellemzi az amerikai tudatot, jelentékeny szerephez jutott a függetlenségi háborúk lezárását követően. A gazdasági fejlődés nyomán kialakult észak–dél konfliktus a konzervativizmus egyik fő erőforrásának, a déli agrárizmusnak a kiszorítását is jelentette. Az amerikai imperializmus fokozatos felemelkedése a polgárháború lezárása (1865) után a konzervativizmus visszaszorulását hozta, amit még jobban felerősített az I. világháborúban való döntő részvétel és az ennek nyomán kialakuló amerikai globális uralom. A II. világháború az Egyesült Államokat a világ elsőszámú hatalmává emelte, ám az expanzió kiterjesztését megakadályozta a kommunista államok felemelkedése; ebben a helyzetben pedig ismét előtérbe kerültek a konzervatív eszmék mint a zsarnokságot elvető és a társadalmi stabilitást megerősítő felfogás elemei, és hamarosan olyan jelentőségre tettek szert, ami elvezetett az USA eddigi legnagyobb győzelméhez, a Szovjetunió széthullásához. Míg ebben a folyamatban a konzervativizmus döntő szerepet játszott, az 1990 után megerősödő neokonzervativizmus a konzervatív értékek és felfogások viszszaszorulását eredményezte. A mai helyzetben az amerikai imperializmus kiteljesedésének a folyamatában találjuk magunkat, amely ismét nem kedvez a konzervativizmus erős képviseletének. Ám a mai expanziós politika („war on terror”) alapjaiban mégsem változtatta meg az amerikai tudat határozottan konzervatív szerkezetét: a függetlenség, az önkormányzat, a biblikus vallásosság, a küldetéstudat és az ezekre épülő, önálló tradíció fontosságát (lásd ehhez HENRIE 1993; CAREY 2005).

E hullámzó folyamatban a legérdekesebb a konzervativizmus felemelkedése a II. világháború után, a Szovjetunió elleni győzelemhez való döntő hozzájárulása, majd feloldódása az imperializmus új korszakának igényei szerint. A konzervativizmus hagyományhűsége, vallásközelsége, önvizsgáló szkepticizmusa, az utópikus felfogások elutasítása a 19. század végi és 20. század eleji Egyesült Államokban csupán gyenge visszhangra talált. A felpörgő oktatás, újságírás, könyvnyomtatás, majd a telekommunikáció fokozatos elterjedése közegében a konzervativizmus e jellemzői nem voltak képesek átütő erővel megszólalni. Mégis: olyan személyiségek, mint Henry Adams, T. S. Eliot, Allen Tate, Andrew Lytle, Donald Davidson, Irving Babbitt, Paul Elmer More vagy George Santayana azt a konzervativizmust jelenítették meg, amely a fentiekben tárgyalt közéleti esszé legkiválóbb darabjaival szolgált. Adams, Babbitt, More vagy Santayana egymástól meglehetősen eltérő gondolkodók: Adams a puritán konzervativizmus, Babbitt az értékelvű humanizmus, More a vallásos humanizmus, Santayana pedig a szkeptikus, messze tekintő bölcselő szempontjából formálta meg munkáit, amelyek tanulmányozása ma is különösen érdekes. Adams utazó volt, önéletrajzíró, társadalmi gondolkodó; Babbitt és More szembefordultak a szekuláris, utópisztikus, ideologikus gondolkodással. Gondolkodóként a legizgalmasabb közülük azonban Santayana, akinek munkái talán a leginkább időtállónak tűnnek.

George Santayana (1863–1952) a két világháború közötti időszak legjellegzetesebb amerikai gondolkodójaként – a Yale Egyetemen tanult és tanított éveken át – nem amerikai származású volt: spanyolnak tudta, vallotta magát. Noha befolyása elmaradt amerikai progresszivizmus egyes képviselői, William James vagy John Dewey hatásától, filozófiailag mélyebb, eredetibb alkotó. Pragmatizmusa idealisztikus, materializmusa a vallásra nyitott, szkepticizmusa istenkereső, írói stílusa megragadó. Santayana nem jelentéktelen sikere egy új mozzanat megjelenését jelzi az amerikai szellemi életben, ezen belül a konzervativizmusban: az európai emigránsok feltűnését, akik döntő hatást gyakorolnak az amerikai fejlődésre.11 A folyamat a két világháború közötti időszakban gyorsul fel, de különösen jelentőségre 1945 után tesz szert, amikor a konzervativizmus fontos személyiségei között egyre több az európai áttelepülő. Eric Voegelin, Yves Simon, Leo Strauss, Hannah Arendt, Friderich Hayek, Waldemar Gurian, Thomas Molnar, John Lukacs, John Kekes immigránsok; Etienne Gilson vagy Jacques Maritain csak látogatóként kerültek az USA-ba, befolyásuk mégis jelentős; Alasdair MacIntyre és számos más kortárs személyiség áttelepülők, akik az amerikai oktatás és kutatás fontos szereplői lettek, s mind a mai napig formálják az amerikai szellemi életet.

Az amerikai angol próza olyan mesterei, mint az említettek közül Santayana, vagy a maiak közül Richard Rorty, sokféleképpen különböznek a nem angol anyanyelvű bevándorlóktól, akiknek alkotásai nem léphettek fel a szépirodalmiság magas igényével. Ám a nagy számban kialakult publikációs fórumok szerkesztői minden erejükkel azon voltak, hogy a bevándorlók stílusbeli hiányosságait kiküszöböljék, s az amerikai közéleti publicisztika és esszéirodalom szerves részévé tegyék őket. Sokan, miként Voegelin, Strauss vagy Simon, soha nem beszélték az angol nyelvet erős akcentus nélkül; írásaikban mégis jelentőset alkottak és hatásuk is ennek megfelelő volt.

[A tanulmány második, befejező részét a következő számunkban közöljük. A Szerk.]

 * Ezúton mondok köszönetet Dr. Koltay Andrásnak és Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának a dolgozat elkészítéséhez nyújtott támogatásáért.

1  A folytatólagos esszé a több részletben közölt, monografikusan összefüggő tanulmánysorozat

2  Lásd ehhez MEZEI Balázs: A fenomenológia íve = MEZEI 2010a, 181–219. [A rövidített hivatkozások feloldását és a részletes bibliográfiát a tanulmány következő, befejező részének végén közöljük a Kommentár a következő számában. A szerk.]

3  SCHELER 1919 I, 3. Scheler sokoldalú és mély elemzéseinek további taglalására itt nincs helyem, de egyszer érdemes lesz ezt külön munkában feldogozni. Ugyanis a Német Birodalom első összeomlásának e reflexiói számos tanulsággal szolgálnak mai európai helyzetünkben is.

4  Etienne Gilson a következő szavakkal méltatta Chesterton Aquinói Szent Tamásról szóló könyvét: „Ezt a könyvet a legjobbnak ítélem, amelyet valaha is Szent Tamásról írtak […] Az a néhány olvasó, aki esetleg húsz-harminc évet töltött el Szent Tamás tanulmányozásával, és talán maga is publikált már két-három könyvet erről a tárgyról, észre fogja venni, hogy Chesterton híres szellemessége egyszerűen megszégyeníti tudományosságát.” (GILSON 1987, 6–7.)

5  Főképpen a reneszánsztól kezdve sok kiemelkedő stílusú szerzőt találunk, például Campanellát vagy Machiavellit, akik mindenképpen befolyásos szerzők. A témánk szempontjából fontos, emberileg kiemelkedő Montaigne filozófiailag inkább szimptomatikus, semmint jelentős – legtalálóbb megjegyzései nem lépnek túl a realisztikus-szarkasztikus megfigyeléseken. (Annak leszögezése például, hogy a királyok, sőt a hölgyek is járnak ürítkezni, talán az udvari modorosság közegében meghökkentő, ám például Boethius egy évezreddel korábban már Krisztusról is kijelentette ezt.) A nagy áttörés Rousseau nevéhez köthető, aki avatott zeneszerzőként stílusában is egyedülálló. Őt követően a jelentős gondolkodó száma egyre csak növekszik. Egyesült Államok-beli szakavatott ismerőseim szerint Richard Rorty akár Nietzschét is felülmúlja stílusosságban – az, hogy tartalomban is, egyelőre nem világos.

6  További, noha jelentőségében nyilván szerényebb példaként hadd hivatkozzam itt saját írásomra, amely azonos című kötetemben jelent meg Karácsony az Andok felett címmel (MEZEI 2010b, 56 skk.). Itt egy konkrét utazásélmény kapcsolódik össze a politikai események felvetésével egy olyan történelmi távlatban, aminek megnyílását csak a filozófia- és eszmetörténet széleskörű ismerete tehet lehetővé.

7  Lásd ehhez Tűnődés a hagyományon című írásomat: MEZEI 2003, 294307.

8  Vannak természetesen olyan szerzők is, akiket nehéz egyértelműen elhelyezni a konzervatív és a progresszivista körök valamelyikében. Ilyen Bibó István, aki alapgondolataiban progresszivista, de morális felfogásában konzervatív. Ilyen Várkonyi Nándor, aki alapfelfogásában konzervatív, de erős nála a történelmi változás mint haladás gondolata. Vagy ilyen John Kekes, aki alapmeggyőződéseiben kifejezetten konzervatív, de történelemértelmezésében progresszivista.

9  „Verweile doch, du bist so schön!” – ez a goethei mondat (Jékely Zoltán fordításában: „oly szép vagy, ó, maradj, ne menj!”, Faust) az oakeshotti organikus konzervativizmus mottója lehet (OAKESHOTT 1991). Lásd továbbá az Oakeshottról tartott 2006-os konferenciát és a publikált anyagokhoz írt előszót a Modern Age-ben: www.firstprinciplesjournal.com/articles.aspx?article=172&loc=fs.

10  A cant fogalmának meghatározása, kifejtése Max Scheler érdeme. Röviden: a cant (angol jelentése ’őszintétlen, félrevezető beszéd’) a rendszerszerűvé tett hazugság, amit úgynevezett jó lelkiismerettel lehet gyakorolni; a nagyjából Lebenslüge megfelelője, de nem az egyéni életre, hanem egy objektívnek tartott öszszefüggésre, például történelemfelfogásra vonatkozik. Egyik kedvenc példám az, amikor a 2000-es évek elején egy angol professzor – öntudatos angolként – előadásában morális felháborodással kommentálta a spanyolok egykori gyarmatosító törekvéseit. A cant a mai értelemben vett „ideológia” pszichológiai alapformájának a megnevezése. Scheler zseniálisan fejti ki a cant lényegét és mutatja meg kulturális gyökereit és érvényesülését a közéleti-politikai diszkurzusban. Míg egyik formáját már Nietzsche is megnevezte és minden bizonnyal a korára jellemző keresztény beszédmódra értette, a cant ma már a progresszivista megnyilvánulások központi jellemzőjének tekinthető. Lásd SCHELER 1915, 385 skk.

11  Ezeknek az elemeknek az ötvöződése jellemzi Santayana késői, nagy sikert hozó önéletrajzi regényét, a The Last Puritant.


« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.