Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

Legyen vörös

 Hajdu Tibor: Ki volt Károlyi Mihály? Napvilág Kiadó, Budapest, 2012, 300 oldal, 2800 Ft

„Megbotránkoztatás – ez az én kedvtelésem” – szokta mondogatni híveinek Károlyi Mihály, úgyhogy talán nem is lenne ellenére, hogy egy évtizede úgy öntötték le minden évben Kossuth téren álló sétapálcás, a Kádár-kori esztétikát maximálisan reprezentáló szobrát, miként tél jön az őszre. Hiszen Károlyi a „vörös gróf” gúnynevet is büszkén vállalta, a szoborgyalázásokkal pedig halála után hatvan-hatvanöt évvel is mindig fix helye volt a híradóban, akár arisztokratáknak a parlamenti felsőházban. Annyi festékkel már vörösre lehetett volna mázolni az egész Szabadság hidat, amennyit az évek alatt vitatott szobrára borítottak.

Egy éve azonban a Károlyi-szobrot elvitték a Parlament mellől (posztumusz száműzés), hiszen nem maradhatott helye, ha a Kossuth teret visszarendezik az 1944. március 19. előtti állapotába, így Tisza István szobra kerül vissza a helyére. A Károlyi-szobor darus eltávolítása egyben metaforikus is: a Kossuth tér mint a nemzeti emlékezet helyének átépítése a kivágott fákkal szépen adja vissza az aktuális kultúrpolitika kánonátrendezési lendületét. Mint tudjuk, a régi-új panteonban nincs helye az első magyar köztársasági elnöknek, nemhogy reprezentatív szoborként, de még köztéri elnevezésként sem (lásd a Károlyi Mihályból lett Károlyi utcát az V. kerületben).

Tudatosan aktualizálok, recenzensként próbálom felkészíteni az olvasót, mire várhat, ha kezébe veszi Hajdu Tibor vörös Károlyi-könyvét, a Napvilág Kiadó gondozásában megjelent, a jelennek szóló odamondogatásokban1 meglehetősen bővelkedő Ki volt Károlyi Mihály?-t. Hajdu Tibor egy televíziós interjúban azt mondta, ő tudja, mi Károlyival kapcsolatban „az igazság”.2 A hasonló kijelentéseket a magamfajta relativista mindig szkepszissel fogadja, de tagadhatatlan, hogy Károlyival Hajdu foglalkozott a legtöbbet: 1978-ban jelent meg nagy, hatszáz oldalas Károlyi-életrajza,3 a Károlyi-levelezés kiadását pedig mostanra abszolválta hat kötetben.4

Maradjunk annyiban, hogy Hajdu többet tud Károlyiról, mint azok, akik a „Hazaáruló” táblát akasztották a szobor nyakába.

Hajdu Tibor kényelmesen kézbe vehető kismonográfiája5 szándéka szerint „Károlyi életútjának vitatott fordulatait, politikai pályájának egyéniségének motívumait” ismerteti röviden, „részrehajlás és elhallgatás nélkül” (7).6 Az objektív és faktografikus pozícionálás után azonban annyi oldalvágás van a könyvben, hogy az két Tisza–Károlyi vívópárbajra is elég lenne. Például Hajdu már könyve elején egy retorikai megelőző csapásméréssel leszögezi, hogy azok, akik Károlyit hazaárulónak tartják, vagy csak minden 1918–1920- as baj okozójának, azok szintjén állnak, akik „a sumer vagy a hun rokonságban hisznek”. Míg azok a történészek, akik tájékozottak, „a tényeket ismerik”, mégis bűnbakolnak (a kifejezés a Károlyi-kérdéssel szintén foglalkozó Pók Attilától ragadt rám7 ), ők „lényegében véve az éppen aktuális kurzus propagandistái, elfogultságból vagy haszonlesésből (a kettő jól megfér együtt)” (8).8 Talán egy Károlyi-életrajzban mindenképp érdemes lenne „túllépni e mai kocsmán”, ahogy József Attila írta (az ő szobra is arrébb kerül).

Próbáljunk hát továbblépni az „értelemig és tovább”: ki Károlyi Mihály? Erre a kérdésre évtizedenként más válaszokat adtak Magyarországon. Ahogy maga Károlyi – akinek volt annyi korszaka, mint David Bowie-nak – is öt-tíz évenként más válaszokat adhatott erre,9 ha önvizsgálólag reggel tükörbe nézett, miközben bekötötték cipőfűzűjét.10 Károlyi Mihály magyarországi megítélése mélyponton a húszas évek elején volt, miután távollétében hazaárulásért elítélték a Károlyi-perben, és a legnagyobb felelősséget rendelték hozzá a Trianonhoz vezető úton. (A diskurzuson belül pedig Károlyi szándékainak megítélésétől függően lehetett tehetségtelen hülye vagy a Tiszát meggyilkoltató gonosztevő.) A topon pedig a Kádár-rendszerben, a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején volt, amikor Varga Imre Károlyi-szobrának 1975-ös avatása után itthon is megjelent (megcsonkítva11 ) Károlyi memoárja, a Hit, illúziók nélkül,12 majd jött Kovács András filmje, a Károlyi Mihályné Andrássy Katinka visszaemlékezéseiből forgatott 1985-ös A vörös grófnő, amely idealizálta a Bács Ferenc alakította Károlyit. A filmnek Hajdu Tibor és Litván György voltak a történész szakértői.

Vegyük szemügyre akkor, ha nem is „az igazságot”, de Hajdu Tibor Károlyi Mihályát. Hajdu álláspontjának ismertetését hat fő kérdés köré csoportosítva ismertetem (ezek nagyjából megfeleltethetők az életrajz fejezeteinek): Károlyi Mihály politikába kerülése, jellemének, szellemi képességeinek megítélése; a Károlyi–Tisza ellentét kérdése, külön kitérve Károlyi esetleges szerepére a Tisza-gyilkosságban. Eztán Károlyi és az őszirózsás forradalom következne, mindenekelőtt a züllesztés vádja, aztán a Károlyi-kultusz fő-fő cölöpje, a kápolnai földosztás története és utóélete, majd az 1919. március 21-i „hatalomátadás” kérdése, és végül emigráns tevékenysége, Károlyi kommunista korszaka.

Károlyi Mihály harmincnégy éves koráig alig foglalkozott politikával. Jellemző, hogy első komolyabb szerepvállalása a Magyar Automobil Club választmányi tagsága volt. Igazi „dekadens” arisztokrata életet élt: a legdrágább Londonban és Párizsban vett – Krúdy szavaival – „világosszürke zakóban, krémszínű nadrágban és fehér, nagykarimájú, művészkedő kalapjában” utazgatott, nőzött, pezsgőt ivott, autót vezetett, karambolozott és kártyázott. Akik ismerik Károlyi eme előéletét és kevésbé rokonszenveznek alakjával, előszeretettel interpretálják Károlyi miniszterelnökségét és elnökségét úgy, hogy miután a történelmi körülmények az ország élére helyezték, úgy játszotta el Magyarországot, ahogy fiatal korában egyetlen este elkártyázott egymillió-négyszázezer koronát, amiről Ady dühösen írta, hogy „ezzel a pénzzel öt éhező vármegyét úrrá lehetne tenni” (28). Hogy Károlyi „hazárdőr” és „sportsman”, aki igazából az eszmékkel is csak szórakozott: demokrata fordulata inkább csak pózőrség volt, miképp a kommunistasága is. Mindemellett a kalandorság és a kiszámíthatatlanság nem társultak kiemelkedő szellemi képességekkel. Hajdu nagyjából és egészében minderre válaszolva közli, hogy nem találkozott olyan 1918 előtt kelt írással vagy ismerősi megnyilatkozással, „amelyek Károlyit gyenge képességűnek, kalandornak stb. jellemezték volna. Ezek a vádak a forradalmak utáni kurzusirodalom termékei” (33). Ellenben Hajdu idézi a Károlyit nem különösebben kedvelő Windischgraetz Lajost, aki szinte csodálattal írja, hogy a valóban könnyelmű és dandyskedő fiatalkor után Károlyi „vasakarattal” komoly tanulásba fogott, testét és beszédkészségét is edzeni kezdte, és „harmincéves fejjel újraszülte magát” (29).

Szellem és jellem kérdésében Hajdu Tibor amellett érvel, hogy Károlyi sem tájékozatlan és naiv nem volt, sem tisztességtelen és gátlástalan. A tájékozatlanság elvitatásakor Hajdu hozzáteszi, hogy Károlyi műveltsége kora arisztokráciájának tájékozottsága volt, mint amilyen a békekonferencián mondott beszédével utóbb a „remény nélküli küzdelem” magyarságérzet megszemélyesítővé váló13 Apponyi Alberté. Egy olyan családban, ahol reggelente azt vitatták meg az asztalnál, hogy ki lesz a miniszter, nem lehet tájékozatlanságról beszélni, hangsúlyozza Hajdu. Az is a tájékozatlanság ellen szól, hogy Károlyinak kamaszkorától volt úgymond „politikai nevelője”, mégpedig az agrárius kvázi-nevelőapa Károlyi Sándor: neki köszönhető, hogy Károlyi 1905-től a Hangya igazgatósági tagja lett, és ezzel „31 évesen elkezdett dolgozni” (34). Aztán 1909-ben az OMGE elnökévé választották, és ezzel „Magyarország világi hercegprímása lett” (37), ahogy Kóbor Tamás írta róla. 1913-tól az Egyesült Negyvennyolcas és Függetlenségi Párt ügyvezető elnöke volt, a delegáció tagjaként pedig jól ismerte a közösügyeket. Nemzetközi tájékozottságát segítette, hogy Károlyi több nyelven beszélt, és műveltségét még ellenfelei sem vitatták el, mindenki szellemes csevegőnek, causeurnek tartotta. De mivel a politizálást szinte a legmagasabb szinten kezdte, rangja miatt a miniszteri posztnál alább nem is nagyon vihette, a hivatalok és intézmények működéséről nem sok tudomása lehetett. Károlyi abban nőtt föl, hogy mindent titkárok intéznek helyette, akikben feltétlenül megbízott: ennek végzetes következményeként hozhatjuk föl az 1919. március 21-i „hatalomátadást” a kommunistáknak, amikor saját legbelsőbb emberei ejtették át.

Károlyi tehát arisztokrata jellegű tájékozottsága miatt ki volt szolgáltatva bizalmasainak, akiket – ez az életrajzból is kitűnik – nem mindig a leghelyesebben ítélt meg. Ennek ellenére Hajdu Tibor tartja, hogy Károlyi tisztességét vagy ítélőképességét csak „a Horthy-kurzus pártos írói”, mint az írófejedelem Herczeg Ferenc vagy Tormay Cécile kérdőjelezték meg. Ellenben ha „a magyar irodalom maradandó értékeit vesszük figyelembe” (egy újabb oldalvágás a kormányzat kánon-újrarendezési törekvéseinek), mint Adyt, Móriczot, Móra Ferencet, Illyés Gyulát vagy Bánffy Miklóst, pozitív jellemrajzot kapunk a „vörös grófról”. Aki ugyan 1918 után hatványozottan távolodott el „osztályától”, de „sok tekintetben hasonló maradt a kiegyezés korának nagyhatalmú, tehát hatalom- és karriervágytól nem vezérelt, jól informált, idegen nyelvekben és országokban járatos, de hazáját és népét felületesen ismerő, profivá nem váló” (9) politikusaihoz.

Arisztokrata-politikus kortársai közül szinte kizárólag Tisza Istvánnal szokták párba és mindenekelőtt szembeállítani Károlyi Mihályt.14 A Károlyi-ellenes irodalom itt sosem mulasztja el megemlíteni, hogy a „degenerált” Károlyi Mihály nyúlszájjal és farkastorokkal született, szemben az erőtől duzzadó, mintegy Magyarország életerejét hordozó és mutató, kemény Tiszával. Tisza meg ugyan rövidlátó volt, korán elhunyt gyermekei pedig „vérfertőző” házasságból születtek, de erről a Károlyi-ellenes irodalom mindig jótékonyan megfeledkezik, és az ami kívül, az belül antik elképzelésének megfelelően hangsúlyozza Károlyi csúfságát és testi gyöngeségét.

A potens Tisza impotens Károlyival szembeni döntő fölényét bizonyítaná, hogy a kettejük nevezetes 1913. januári párbajában, melyre azért került sor, mert Károlyi nem fogadta Tisza köszönését, Tisza úgymond „tönkreverte Károlyit”, „csúnya vereséget mért rá”. Ezzel szemben Hajdu egy kisebb logikai ugrással azt állítja: „Az ilyen politikai párbajokban az ellenfelek többnyire nem törekedtek arra, hogy komolyabb kárt tegyenek ellenfelükben. Ezért sem igaz, amit Tisza egyes mai hívei terjesztenek, hogy Tisza fölényben volt, vagy tönkreverte volna Károlyit. A két látáshibás ellenfél párbajában Tisza védekezett, a lázas beteg Károlyi támadott”. Végül Tisza megvágta Károlyi könyökét, ekkor a segédek kimondták a „végkimerülést” (49).

Károlyi veresége tehát nem volt olyan megalázó, mint ahogyan azok vélik, akik Károlyinak a könyökével együtt megsértett hiúságával magyarázzák Tisza elleni engesztelhetetlen gyűlöletét (Tormay Cécile szerint ezért gyilkoltatta meg Tiszát). Amit szintén utólag, 1918/19 után tulajdonítottak visszamenőlegesen Károlyi Mihálynak. A nevezetes párbaj maga pedig egyáltalán nem volt olyan jelentős, mint amennyire a kulturális emlékezetbeli kiemelt helye mutatja: Károlyi és Tisza párbaja, amely az 1910-es évek jó és rossz közti nagy politikai küzdelmét szimbolizálná,15 valójában egy volt a sok közül. Tisza már másnap párbajozott Károlyi párttársával, a kihíváskor a Károlyival beszélgető Széchenyi Aladárral is, aki úgymond csak azért köszönt vissza Tiszának, mert „a félhomályban nem látta, hogy kit üdvözöl” (50).

Hajdu meggyőzően érvel a Károlyi-ellenes irodalom cselekményesítésének tarthatatlansága mellett, amely szerint 1912-től 1918-ig a magyar politika egy jó Tisza – rossz Károlyi párviadal színhelye lett volna. „Károlyi viszont nem tiltakozott szerepének felnagyítása, sőt diabolizálása ellen, és memoárjában, amelynek már címe is elég szerénytelen (Egy egész világ ellen. Harcom a békéért), maga is felnagyítja szerepét, sőt bizonyos fokig előrevetíti16 későbbi baloldaliságát és demokrata, szocialista nézeteit” (45). A párbaj túlhangsúlyozása és a későbbi demokrata „vörös gróf” önképének visszavetítése annyira működött, hogy a történelmi emlékezetben azt is sikerült feledtetni, az 1910-es évek elején Károlyi az OMGE elnökeként még kifejezetten Tisza mellett foglalt állást a választójog bővítése ellen.

Hajdu Tibor állítja: az 1910-es évek politikai küzdelmeiben Tisza fő ellenfele ifjabb Andrássy Gyula volt. Károlyi pedig, különösen az évtized elején, még az OMGE elnökeként közvetítő volt kettőjük között. Bármennyire is növekedett az ellenzéki Károlyi népszerűsége a világháború alatt, a nagypolitikában „csak másodhegedűs” maradt apósa,17 ifjabb Andrássy Gyula mögött. Károlyi Mihály I. világháborús béketapogatózásai sem mutattak túl Andrássy vagy Apponyi hasonló próbálkozásain. Károlyi kezdetektől meglévő „antantbarátsága” és „pacifizmusa” is inkább utólagos visszavetítés.

Tisza István 1918. október 31-i megölése vonatkozásában Hajdu Tibor csak annyit ír: „A tettesek személyét sem a forradalom, sem az ellenforradalom nem igyekezett kideríteni, azonban annyi biztos, hogy az akciót a Katonatanács tagjai szervezték – Károlyi tudta nélkül” (99). Ennél sokkal több kell – szokta mondani egy sportújságíró barátom. Tisza feleségét, aki kidobatta Károlyi koszorúját, Hajdu Tibor ezzel biztosan nem győzte volna meg.

Ha Károlyi Mihály szóba kerül, megkerülhetetlen a „nem akarok többé katonát látni” mentalitás, a gyengekezűség és az ellen nem állás mítosza, vagyis Károlyi Mihály 1918–1919-es felelőssége a Trianonhoz vezető úton. Hajdu hangsúlyozza, hogy a hadsereg szántszándékos züllesztésére akkor se lett volna szükség, ha valamilyen összeesküvés keretében ez lett volna a szándék: a front magától bomlott fel 1918 őszén.18 A hazaözönlő katonák közül kerültek ki elvileg éppen azok a dühödt fegyveresek, akik meggyilkolták Tisza Istvánt. Őket le kellett szerelni: a nevezetes kijelentés ebben a kontextusban értelmezendő. A potenciális veszélyforrást jelentő katonák lefegyverzése kemény, erélyes rendcsinálásokkal történt, közel ezer halálos áldozattal. Ennek a kevésbé ismert szempontnak a nyomatékosítása Hajdu Tibor könyvének egyik fő érdeme.19 Hogy a kulturális emlékezetben a „véres november” miért nem rögzült (ellentétben a kommün terrorjával és a Lenin-fiúk tevékenységével), arra a válasz az lehet, hogy a Horthy-korszakban kialakított „gyengekezű, erélytelen Károlyi” képe összeegyeztethetetlen volt a géppuskás rendfenntartással.

A kormányzás kézben tartását szolgálta, hogy az ideggyenge hadügyminiszter Linder Bélát – aki valószínűleg a második név, aki Károlyi után az őszirózsás forradalomról eszébe jut a „történelem iránt érdeklődőknek” – egy hét után leváltotta Károlyi. Igaz, azt Hajdu nem említi, hogy tárca nélkül a kormányban maradt, és a november 13-i belgrádi fegyverszüneti konvenciót Linder írta alá a Károlyi-kormány nevében. Hajdu Tibor sikerként könyveli el a belgrádi egyezményt: „azért volt előnyös, mert a független magyar kormány első elismerése volt a győztes hatalmak és egyik szomszédja, az új délszláv állam által. Előnyös volt annyiban is, hogy megállapította a déli demarkációs vonal határát, amely legalább stabilnak bizonyult, mert a délszláv hadsereg a forradalmak idején nem lépte át, és másképp sem kellemetlenkedett” (104).

Hajdu az oly sokszor bírált katonapolitika helyett a Károlyi-kormányzat mulasztását abban látja, hogy kezdeti támogatottságát nem stabilizálta a választások megtartásával. Károlyit ettől az tartotta vissza, hogy választást csak a meg nem szállt, csonka ország területen tudtak volna tartani, és úgy vélte, egy voksolással de facto elismernék Csonka- Magyarország létét. A másik nagy hiba, hogy a földosztásra nem került sor azonnal, holott ez szintén stabilizálhatta volna a helyzetet, és hozzájárulhatott volna a Károlyikormány támogatottságának fenntartásához. Ha a választásokat és a földosztást Károlyi időben meglépi,20 valószínűleg elejét vehette volna a kommunisták megerősödésének. Kun Bélát lecsukatta, újabb példáját adva a megszokott Károlyi-képtől idegen „rendteremtő” szerepének. Hajdu konklúziója: Károlyi lehetett volna jobb miniszterelnök, de ez a trianoni magyar határokon alapvetően nem változtatott volna.

A Tiszáéval vagy Horthyéval összevetve manapság gyenge és defenzívába szorult Károlyi- kultusz alapja a kápolnai földosztás. 1919. február 23-án, „egy nyirkos vasárnap” Károlyi Mihály köztársasági elnökként és az ország egyik leggazdagabb arisztokratájaként fogott hozzá, hogy megkésve bár, de felossza saját birtokát. Az eseményről lelkes riportregényt írt Krúdy Gyula, egyébként Károlyi lapjának, a Magyarországnak a publicistája: „A második magyar honfoglalás dombja Heves megyében emelkedik” – zárja könyvét Krúdy. Károlyi Mihály ekkor lett igazán a „vörös gróf”, és Hajdu Tibor olvasatában a nevezetes tett „végleg Károlyi ellen fordította a nagybirtokos arisztokráciát” (117). Károlyiról később azt terjesztették, hogy „őt és fölosztását diszkreditálják”, mindegy volt neki, mert el volt adósodva: „devasztáltak” voltak a birtokai, mások szerint „adósságai értéke meghaladta birtokaiét” (25). Hajdu Tibor kutatásai szerint „mindebből egy szó sem igaz”, ugyanis Károlyi 1915-ben rendezte adósságai jelentős részét, majd anyagi helyzetén tovább javított a háborús konjunktúra (64). Érdekes, hogy mi lett a Károlyibirtokkal 1919 után: a Károlyi-perben, 1923-ban a Károlyi-hitbizományt elkobozták az emigráns Károlyi Mihálytól. 60%-át a magyar állam sajátította ki, 40%-át megkapták a rokonok. A pesti Károlyi-palotát és Károlyi-kertet pedig utóbb Budapest vásárolta meg ötmillió pengőért. A Kápolnán kiosztott földek a parasztok tulajdonában maradhattak, amennyiben kis kártalanítást fizettek az egykori Károlyi-birtokként a területekre igényt tartó magyar államnak.

Ismert vád Károlyi Mihály ellen, hogy 1919. március 21-én átadta a hatalmat Kun Bélának. Hajdu elég pontosan tudja rekonstruálni a magyar történelem legzavarosabb napjainak egyikét: a Vix-jegyzék okozta általános pánikban Károlyi úgy döntött (miután például Bethlen István sem tudott felmutatni alternatívát, akinek véleményét szintén kikérte Károlyi), hogy maga köztársasági elnök marad. De egy tisztán szociáldemokratákból álló kormányt nevez ki bizalmasa, Kunfi Zsigmond miniszterelnökletével, „akiről nem tételezte fel, hogy a proletárdiktatúra híve lesz” (120). Esetleg egy kommunista minisztert vegyen be a kormányba, hogy ezzel biztosítsa az MSZDP-nek a KMP támogatását. Károlyi háta mögött azonban az MSZDP vezetői megegyeztek a börtönben ülő Kun Bélával a két párt egyesüléséről és a tanácsköztársaság kikiáltásáról. Károlyi titkára, Kéri Pál pedig megfogalmazta a köztársasági elnök lemondó kiáltványát, Károlyi aláírását is ráhamisította. Legalábbis Károlyi azt állította utóbb memoárjában, hogy nem írta alá, és a háta mögött hirdették ki. „Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy Károlyinak ne lett volna felelőssége a Tanácsköztársaság kikiáltásában és történetében. Felelőssége abban áll, hogy utólag nem tiltakozott, bizonyos barátságos gesztusokat is tett az új hatalom felé” – írja Hajdu.

Károlyi Mihály 1919 júliusától emigránsként élt. Figyelemreméltó gesztus tőle, hogy a trianoni béke után vigyázott rá, soha ne lépjen Magyarországtól elcsatolt területre, nehogy bármivel is de facto legitimálja a békét. Már kevésbé volt figyelmes, amikor 1925 és 1934 között igen szoros kapcsolatba került a kommunista mozgalommal, többször is járt a Szovjetunióban, nemzetközi útjain pedig az erőteljes kommunista agitációtól sem tartózkodott. 1930-as amerikai előadókörútja után nem többé már nem kapott vízumot az USA-ba. Jászi és oktobrista hívei is ekkor szakítottak a „október jelképévé” megtett Károlyival, amiért eszméjüket a sztálinista liezonnal kompromittálta. Kérdés, hogy Károlyi ruhája véres, vagy csak vörös pezsgő-e, ami annak látszik. Hajdu érvelésében „Károlyi soha nem volt marxista vagy kommunista, igazából nem tartozott az útitárs, a fellow traveller kategóriájába sem, ahogy azt a kremlinológiai irodalom jellemzi, tehát nem volt a kommunisták kritikátlan támogatója. Levelezése, elsősorban az 1934-es moszkvai látogatásából írottak jól mutatják, mennyire kritikusan ítélte meg a sztálinizmussá fajult leninizmus bizonyos vonásait” (160). Károlyi kommunista korszakát két nézet jellemezte. A Szovjetunió fontos ellensúlyt képez az „imperializmussal”, később pedig a „fasizmussal” szemben: a spanyol polgárháború alatt ezért tartózkodott Károlyi a Szovjetunió bírálatától, mert úgy vélte, hogy a köztársaságiak érdemleges segítséget csak onnan kaphatnak. A másik, hogy Jászival és az oktobristák többségével szemben Károlyi „sohasem volt a kommunistákkal együttműködés elvi ellensége” (160). Károlyi kommunista korszakának egyetlen komolyabb eredménye, hogy Sallai és Fürst 1931-es kivégzése után egy Shaw-ig, Romain Rollandig, az angol és a francia kormányig érő európai kampánnyal sikerült megmentenie a magyarországi haláltól a letartóztatott Karikás Frigyest. Aki így a Szovjetunióba távozhatott, hogy aztán ott végezzék ki a sztálini tisztogatások idején, 1938-ban. Károlyi úgymond véglegesen éppen az 1936–1938-as moszkvai perek, majd a Molotov–Ribbentrop-paktum után szakított a kommunista mozgalommal. Az 1946-ban nagy ünnepségsorozat keretében hazatérő Károlyi mégis elfogadta Rákositól 1947 augusztusában a párizsi követi posztot. A Mindszenty-per idején sikertelenül próbált közvetíteni a magyar kormány és a Vatikán között, tisztségéről Rajk László letartóztatásakor mondott le.

Hajdu Tibor könyve epilógusát egy valóságos kirohanással zárja: „Mi bajuk van Károlyival? Felmelegítik a régi vádakat, hogy Károlyi okozta Trianont, mintha ő vesztette volna el az első világháborút, és nem a háborús kormányok és tábornokok. […] Ma már mégsem ez a fő bűne Károlyinak, hanem egész életén át következetes antifasiszta küzdelme Hitler, Horthy és kiszolgálóik ellen. Nem tudom, de talán már az is baj, hogy az első magyar köztársaság elnöke volt, hogy földet osztott, hogy a gazdagok világától a szegények, a megalázottak és megszomorítottak felé fordult. Ma már, mióta negyed- és félfasiszta pártok és szervezetek befolyásolják a közvéleményt, lehet, hogy megpróbálják kiirtani a köztudatból Károlyi szobrát, utcáját, nevét, írásait, emlékét. Nem fog sikerülni. Másoknak sem sikerült” (280–281).

Rokonszenves ez a szenvedély, ez az elkötelezettség, de nem hiszem, hogy ezzel az indulattal és a hasonló kevésbé árnyalt megfogalmazásokkal használna az Ügynek, mert ezek a Ki volt Károlyi Mihály? higgadt történelmi érveléseinek hitelességét is gyöngíthetik. A 21. században kultúrpolitikai szinten jók-e ezek a „vagy-vagy”-ok (így Lukács György gondolkodott: vagy Thomas Mann, vagy Kafka)? Azaz: Károlyit eltakarítja a kormány, visszahozza Tiszát, újabb lendületet adva a kultúrharcnak, amely már a 20. század eleje, Károlyi Mihály politikába kerülése óta mérgezi a közéletet, és látjuk, mennyire vitt előre. Nem lenne-e a jobb egy olyan paradigmát kezdeni, ahol szélesre tárjuk a nemzeti panteont? Mert a „csúcspolitikus” olyan, akit Jásziból, Károlyiból, Tiszából gyúrnánk össze. Mindháromnak más, felmutatandó értékei vannak.

Egy történet: 1912 júniusában Károlyi Mihály még felkereste a parlamenti obstrukció letörésében eltökélt Tisza Istvánt, közölve, hogy elválnak útjaik. Az Egy egész világ ellen című könyvében Károlyi elmeséli a történetet. Ha nem is feltétlenül hiteles, de érvényes párbeszéd: „– Akármi történjék, mi, ugyebár egymás jóhiszeműségét nem vonjuk kétségbe? – kérdezte Tisza. – Úgy van – nyugtáztam” (43).

A hasonlókért mindenképp érdemes elolvasni Hajdu Tibor Károlyi Mihály-könyvét.

 1  Például annak elbeszélésekor, amikor a házelnök Tisza 1912. június 4-én rendőrökkel vezettette ki a véderőtörvény házszabályellenes megszavaztatása után lármázó ellenzéki képviselőket: „Ámde Tisza csak intett, és bevonult a terembe 150 rendőr, parancsnokuk, Pavlik kapitány a Tiszától jó előre kapott lista alapján megkezdte a rendbontók erőszakos kivezetését. Ma talán ezért tekintik bizonyos politikusok példaképüknek Tisza Istvánt, ezért kell szobrának éppen a Parlament előtt állni” (43). Mindez nem előzmények nélküli: Hajdu már Kövér László ismert kijelentése után közzétett egy polemikus írást (a címválasztással Lukács György 1918-as Balázs Béla-könyvére utalva): HAJDU Tibor: Károlyi Mihály és akiknek nem kell, Mozgó Világ 2010/7.

2  Ki volt Károlyi Mihály? A Start Plusz vendége Hajdu Tibor történész, 2012. december 19., http://atv.hu/videotar/ 20121219_hajdu_tibor_ki_volt_karolyi_mihaly.

3  HAJDU Tibor: Károlyi Mihály. Politikai életrajz, Kossuth, Budapest, 1978.

4  Az első, még 1978-as kötetet Litván György jegyezte szerkesztőként (aztán a magyar munkásmozgalom történetét „kompromittáló” levelek miatt hosszabb szünet következett a forráskiadásban), az 1990 óta megjelenő köteteket pedig Hajdu Tibor.

5  Amely értékes képanyaggal jelent meg a Politikatörténeti Levéltár fotógyűjteményéből válogatva. Egész újszerű élmény lehet borostásan látni Károlyit egy bukovinai lövészárokban, vagy akár nagy szakállal a függetlenségi és negyvennyolcas dress code-ban. Továbbá kifejezetten kellemes nézegetni feleségét, a csinos Andrássy Katinkát André Kertész párizsi fotóin.

6  A „harag és részrehajlás nélkül”, amely Tacitus ismert kijelentése, úgy nőtt hozzá a történészekhez, mint Rodolfóhoz a „Vigyázat, csalok!”. Hajdu ezt parafrazeálja az elhallgatás nélkül bevételével, ami azért szórakoztató, mert a Tacitus éppen hallgatagot jelent.

7  PÓK Attila: A haladás hitele. Progresszió, bűnbakok, összeesküvők, Akadémiai, Budapest, 2010.

8  Már Quintilianus azt írta, hogy a szónoknak legfőbb bizonyító ereje a jelleme, ezért ha valakivel vitatkozunk, a legcélszerűbb jellemét (történészeknél beszéljünk inkább hitelességről) kikezdenünk: ma ezt hívják karaktergyilkosságnak. Hajdu hitelességét jellemzően azzal szokták kikezdeni, hogy „marxista”. Mintha a „marxista történészek” nem a legmagasabb színvonalon álltak volna a magyar történetírás 20. századi történetében. A retorikai hasonlat tudatos, hiszen a történészi szöveg szónoki beszédként is olvasható, melynek célja, hogy a történész szónokként meggyőzze a hallgatóságot, mondhatni a bíróságot arról, hogy például egy esemény megtörtént-e vagy sem. A tanúk szerepét a hivatkozások töltik be. A Ki volt Károlyi Mihály?-ban a könyv népszerűsítő, ismeretterjesztő jellegéből adódóan csak a legszükségesebb esetben szerepelnek hivatkozások „a könnyebb olvashatóság kedvéért”, mint Hajdu Tibor írja. Alapvetően az 1978-as nagy Károlyi-monográfi ájára épít. A történészi szövegek szónoki beszédként lehetséges elemzési szempontjairól különösen ajánlottak Baráth Katalin tanulmányai.

9  Ezért írhatta Károlyiról Hajdu, hogy a gróf „a fordulatok embere” – a Rubicon Hitlernek, Sztálinnak, Károlyinak és Drakulának szentelt számában (HAJDU Tibor: A fordulatok embere, Rubicon 2010/10., 45–50).

10  Hajdu könyve előszavában meséli el az érdekes anekdotát: párizsi emigránsként az utcán sétált Károlyi Bölöni Györggyel, mikor Bölöni a kikötődött cipőfűzőjére figyelmeztette Károlyit. Mire Károlyi azt válaszolta: „Nem szoktam hozzá, hogy magam kössem meg” (10).

11  Erről lásd PÉTER László: A nemzeti múlt legendái és tilalomfái = UŐ.: Az Elbától keletre, Osiris, Budapest, 1998, 110.

12  KÁROLYI Mihály: Hit, illúziók nélkül, Magvető, Budapest, 1977. Az eredeti angol kiadáshoz Károlyi jó ismerőse, a brit sztártörténész, A. J. P. Taylor írt előszót. A magyar kiadás ezt elhagyta.

13  Ez a jellemző koraújkortól meglévő magyarságérzet („két pogány közt, farkas torkában” és hasonlók) az 1918/1919 utáni Károlyi Mihály önképe is volt, aki pályáját szintén a „remény nélküli küzdelem” toposza köré kerekítve mesélte el önéletrajzaiban, elég csak címeikre gondolni: Egy egész világ ellen (Gondolat, Budapest, 1965), Hit, illúziók nélkül.

14  A párba állítások közül paradigmatikus: HERCZEG Ferenc: Két arckép. Tisza István, Károlyi Mihály, Singer és Wolfner, Budapest, 1920 (újabb kiadása: Auktor, Budapest, 2005). Herczeg Ferenc Tisza István Magyar Figyelőjének szerkesztője volt.

15  Tiszáról és Károlyiról mint az emblematikus sűrítés példáiról: ROMSICS Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában, L’Harmattan, Budapest, 2004, 82–90.

16  Hajdu Tibor vélhetően visszavetítésre gondolt.

17  Érdekesség, hogy Károlyi Mihályt és Andrássy Katinkát Prohászka Ottokár eskette 1914 októberében.

18  „A hazafelé áramló front […] volt Birnam erdeje” (JÁSZI Oszkár: Magyar kálvária – magyar feltámadás [1920], Magyar Hírlap, Budapest, 1989, 43).

19  „Pontos adattal nem rendelkezünk, de a novemberi rendcsinálás halálos áldozatainak száma legalábbis megközelítette az ezret. […] November végére nagyjából befejeződött a rendcsinálás, az erre hajlandó nemzetőröket átvették az új hadseregbe” (103–104). Persze kérdés, hogy a rendcsinálás áldozatai közé számítanak- e a Tisza Istvánhoz hasonló véget ért áldozatok is, ez azonban nem derül ki Hajdu könyvéből.

20  De az életrajzból már korábban megtudhatjuk (amikor vagy egy évtizeden át meglévő szeretője, Apponyi Franciska elhagyása először szóba kerül Andrássy Katinka megjelenése miatt), hogy Károlyi „mindig habozott” (60).


« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.