Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

„Ne higgy a kuláknak!”

Nagygazdaellenes propaganda a Rákosi-korszakban

 „A kulák olyan, mint a veszett kutya. Sarokba szorítva érzi magát, ezért ott harap a dolgozókon, ahol tud. Most a begyűjtés szétrombolása van a kulákságnál napirenden. Módszere a zsizsikkel való fertőzés” – olvasható egy népnevelőknek szóló kiadványban a kulákok ellen indított politikai hadjárat jellegzetes példája.1 Az 1940-es évek végétől a falvak lakói lépten-nyomon ilyen és ehhez hasonló felhívásokba botlottak, egyre több fórum és csatorna igénybevételével indult meg az ország lakosságának mozgósítása. A Rákosikorszak propagandája a párt céljainak helyességét csoportspecifikus, sokszor személyre szabott érvrendszerrel támasztotta alá. A népszerűtlen intézkedéseket igyekezett elfogadtatni, az állandó éberség fontosságát pedig beleplántálni a falusi lakosság fejébe, és végsősoron elérni, hogy az ideológia valamennyi tétele a mindennapok részévé váljon.

A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) propagandatevékenységének 1948 nyarától egészen az 1950-es évek közepéig egyik fő törekvéseként fogalmazódott meg az osztályellenséggé kikiáltott kulákság lejáratása, elszigetelése és ellehetetlenítése. Hogyan fordították le az agitátorok a nagygazdák ellen hozott politikai határozatokat a tömegek nyelvére, milyen állandó jegyekkel bírtak a kulákok a leírásokban, ábrázolásokban, valamint ennek kifejezésére milyen eszközöket használtak fel a hangulatkeltésért felelős káderek? Többek között ezen kérdésekre is igyekszem megtalálni a választ.

A feladatok oroszlánrésze a meggyőzés kulcsfiguráira, a népnevelőkre hárult, akiknek a szóbeli rábeszélés mellett úgynevezett szemléltető eszközöket is alkalmazniuk kellett. Ezt egészítették ki a „kultúragitációs” brigádok műsorszámai, melyek ugyancsak a megrajzolt ellenségkép megerősítését szolgálták.

Propagandagépezet a leleplezés szolgálatában

Az Országos Propaganda Osztály 1948 júliusában hozott első munkaterve szerint a „demokratikus tömegek” átnevelése elmaradt a közelmúltban bekövetkezett nagy változások, így a bő egy hónappal korábbi egyesülés keresztülvitele, az azt megelőző államosítások, valamint a gazdasági-politikai kulcspozíciók megszerzése mögött. Erre mind a falvakban, mind a városokban és üzemekben nagy súlyt kívántak fektetni, ám a kistelepülések „kitüntetett” helyszíneknek számítottak. Ami nem csoda, hiszen az ideológia szerint az ellenséges elemek – a kulákok és a „klerikális reakció” – súlya és befolyásoló ereje a falvakban volt a legnagyobb, a közös termelésből még kimaradó egyéni gazdálkodókban

pedig az ellenlábasok lehetséges szövetségeit vélték felfedezni.2 A „gyárosok, földesurak, bankárok” felett már győzelmet aratott a párt, de a tehetős gazdák sokkal nagyobb befolyással rendelkeztek, szorosabb és összetettebb volt a lakossághoz fűződő viszonyuk. Az ideológusok úgy gondolták, hosszú hónapok, évek kitartó nevelőmunkája kell ahhoz, hogy kitépjék a „reakció mélyen beágyazott gyökereit”.

Az MDP osztályharcos víziójának megfelelően a falu csatatérré vált, ahol a párt és ellenségei között harc folyt a „dolgozó parasztok” megnyeréséért. A falvak lakói paszszív szereplőként jelentek meg, akiket a kommunisták jó, ellenségeik rossz irányba befolyásoltak. A kollektivizálással szorosan összekapcsolódva, annak egyik legkiemeltebb részeként vette kezdetét a kulákok ellen irányuló rendelkezések sorozata.3 A pártvezetés célkitűzéseit intenzív és agresszív propaganda-hadjárattal igyekezett igazolni, az intézkedések hatékonyságát pedig a lakossági részvétel ösztönzésével próbálta növelni. Rákosi – a kizsákmányolás veszélyeit hangoztató politika megindítására jeladásként szolgáló – 1948. augusztus 20-i, kecskeméti beszédében elmondta: „a demokrácia gondoskodik róla, hogy a kulák nagygazda fája ne nőjön az égig, hogy korlátok közé szorítsák a kulák terjeszkedését”. Az úgynevezett „kulákhatárt” egy 1949. évi rendelet számszerűsítette.4 A kulákfogalom értelmezésében azonban eltérés mutatkozott a helyi és a központi hatalom felfogása között. Az üldözést felülről kezdeményezték, de az úgynevezett kuláklistákat a helybélieknek kellett felállítaniuk. Mikroszinten akár új kulákfogalom is születhetett, a helyi érdekellentétek nagyban befolyásolták a „kulákosítás” menetét.5

Az MDP a tevékenységét preventív, illetve elhárító akciók sorozataként fogta fel. Ahol nem támadt az ellenség, ott meg kellett előzni, jó előre felismerni a kártevés szándékát, ahol pedig – az éberség, a politikai felvilágosítás elmulasztásából kifolyólag – erre már sor került, ott rá kellett mutatni az elkövetők aljasságára és példásan meg kellett büntetni őket. Az osztályharcot igyekeztek folyamatosan napirenden tartani. A párt szinte megszakítás nélkül követelte az éberséget. „Elvtársak, továbbra is szárazon kell tartanunk a puskaport és kíméletlenül, sokszorozott erővel kell lesújtanunk népünk ellenségeire, amelyek, ezt előre kell látnunk, meg fogják kísérelni újból és újból támadásba átmenni közellátásunk, népi demokráciánk ellen” – szólt Gerő Ernő útmutatása.6

Az osztályharc megnyeréséhez vezető út a feltétlen elfogadás sokszor balladai homályba vesző, nehezen értelmezhető és teljesíthető kívánalmaival volt kikövezve: követni a központi irányelveket, maradéktalanul végrehajtani a határozatokat, ugyanakkor a helyi sajátosságokat is figyelembe venni, valamint szem előtt tartani, hogy a párt parasztpolitikájától való eltérés nem más, mint tudatos döntés a kulákokkal történő kollaboráció mellett.7 Tehát a „dolgozó parasztság” előtt csak két választási lehetőség állt: vagy a párttal tart a kulák-leszámolásban, vagy a kulákkal szövetkezik a párt ellen. Középút nem létezett, az ingadozókat előbb-utóbb besorolták az imént említett két kategória egyikébe, hogy melyikbe, az többnyire a helyi politikai és egyéb, főleg személyes jellegű viszonyoktól függött.8

Ahogy sor került a korlátozó intézkedések kecskeméti nyitányára, úgy szaporodtak meg – már 1948 nyarától – a „zsíros gazdákról” szóló híradások. A gazdagparasztok elleni támadásokkal párhuzamosan lépett működésbe a párt propagandagépezete. Az újságok hasábjai megteltek a különféle – júliusban a betakarításhoz és a csépléshez, augusztusban a beszolgáltatáshoz, ősszel pedig a szántás-vetéshez kapcsolódó – szabotázsokról beszámoló közleményekkel. A nagygazdák elleni agitációs hadjárat politikailag bármennyire logikus és érthető volt, erkölcsileg legalább annyira elítélendő is.9

A kulákokról szóló, őket kipellengérező és megszégyenítő ábrázolások célközönsége a falvak lakossága volt, az egyéni gazdálkodóktól a téesztagokon át őket kellett meggyőzni arról, hogy ha nem sikerül a beszolgáltatás, ha rossz a termés, vagy ha nincs elég kenyér, az a kulák kártevésével függ össze. Minden rossz, ami az 1950-es évek átgondolatlan, a paraszti munkaerőt és szorgalmat kiszipolyozó agrárpolitikájának velejárója és következménye volt – de még a kedvezőtlen időjárás is –, megbocsájthatatlan, aljas bűnként tapadt hozzá a nagygazdákhoz.

A „zsíros gazdákat” mindig teljes névvel szerepeltették. A pontos személyazonosság felfedése a sokszor ostorozott általánosítás elkerülését, illetve a célzott megszégyenítést szolgálta. Egyáltalán nem számított, hogy az illető elítélt volt, gyanúsított, vagy talán még egyik sem. Így, a fentebb vázolt képlet szerint – tömören és lényegre törően – juttatták az olvasók tudtára az ellenük elkövetett bűntetteket a gáborjáni népnevelők: „Szakadát Mihály 27 holdas kulák ocsút és szemetet kevert a gabona közé. Azonnal leplezzétek le!”10 A mozgósításnak e formája még a „kellemesebb” hangvételű közlemények közé sorolható, Szakadát Mihály örülhetett, hogy a propagandisták ezúttal ilyen visszafogottan emlékeztek meg róla.

A „zsíros gazdák” jellemrajza és a „kulák-szabotázs” válfajai

A kulákok számlájára írandó vétségek sorában a legkézenfekvőbbnek a gazdasági bűncselekmények, szabotázsakciók bizonyultak. Bármiről volt szó, a nagygazda minden lehetőséget kihasználva igyekezett a népi demokrácia ellen véteni, a közellátást hátráltatni: akadályozta a növényápolást, búzából az előírtnál kevesebbet, cukorrépából „36 cm helyett 58 cm-re vetett”, vasat dobott a cséplőgépbe. Mindeközben még kupeckedett is, üzérkedett, spekulált, felvásárolta a legfontosabb árucikkeket, majd uzsoraáron eladta azokat.11 A beadásban sem volt tisztességes, vízzel hígított bort, zsizsikes gabonát szolgáltatott be, vagy egyszerűen nem adott be semmit, mert elrejtette feleslegét, feletette az állataival, amelyeket aztán feketén levágott. A beszolgáltatás elmaradását a kulák tudatos és „terrorisztikus kártevésének” tudták be, fel sem merülhetett, hogy mindez már a parasztok teherbíró képességének határát jelezte.12 Mivel a kulákok rendszerellenességét a kapitalizmus iránti szimpátiájukkal és maradiságukkal magyarázták, ezért az újításoknak is ellenzői lettek, a gazdákat lebeszélték „az eredményekkel sokszorosan igazolt korszerű agrotechnikai eljárások alkalmazásáról”.13

A nagygazdák felvételét megtiltották a termelőszövetkezetekbe, az MDP-nek azonban a téeszekben felmerő visszásságok, a tervek mögötti lemaradás magyarázatához is szüksége volt a „kulák-kártyára”. A nagybirtokos parasztokat mégiscsak „be kellett vinni” a téeszbe, de úgy, hogy onnan való kitiltásuk továbbra is érvényben maradjon. Így lett a kulák következő védjegye a belső bomlasztás, amely egyenlővé vált a tagok közé történő beférkőzéssel – „a falusi burzsoá hadállasainak tsz-beli kiépítésével” – és a kártevés ottani gyakorlásával. A szövetkezeteket szívós munkával kellett ellenállóvá tenni a tőkés befolyás elleni harcra.14

A „zsíros gazdák” lejáratása egészéves feladatot jelentett, az osztályharcot melegen kellett tartani, ugyanakkor a lejárató szólamok a termelés fontosabb szakaszaiban, kampányszerűen nagyobb lángra kaptak. Úgy vélték, a nagygazdák akkor fejtették ki legerősebben népidemokrácia-ellenes tevékenységüket, amikor a legnagyobb kár okozására voltak képesek: a szövetkezetesítésnél, tagosításnál, aratásnál, cséplésnél, begyűjtésnél vagy éppen egy új rendelet megjelenésekor.15 Mivel minden gazdasági lépés politikai cselekedet is volt egyben, ezért a termelés elleni akciók politikai bűncselekmények is voltak.

A kulákok ellen táplált indulatok felkorbácsolására szolgált erkölcstelenségük, züllöttségük hangoztatása is.16 A nagygazda gátlástalan rémhírterjesztő volt, akinek célja, hogy összezavarja, megtévessze, megfélemlítse a népet. Ezért agitált a népnevelők, a tanács, a közös gazdálkodás, az ötéves terv, a párt, a népi demokrácia és a Szovjetunió ellen. A gyűlölet felkeltésében a párt ennél messzebbre is elment: egyes nagygazdák testi sértés, bántalmazás, sőt gyilkosság elkövetőiként váltak országszerte hírhedtté.17

A párt retorikája szerint a kulákok aknamunkájuk és lázításuk során hűséges szövetségesre leltek a falusi közösségek legnagyobb tekintélyének és sokszor megbecsülésének örvendő tagjában, a papban. Várható volt, hogy e két „népi demokrácia-ellenes, gazdasági és politikai bűncselekmények elkövetésében élenjáró elem” előbb-utóbb egymásra talál, ahogy talált is, az MDP propagandájában legalábbis biztosan. A kulákság tehát a papokkal szövetkezve lépett a bűn útjára: együtt agitáltak, szabotáltak, együtt hallgatták az amerikai rádiót, együtt terjesztették a rémhíreket, mi több, a pap még szebben is temetett a kulákoknak, akiknek a templomban az első padsorban fenntartott helyük volt.18

A párt víziójában sajátságos viszony fűzte a kulákokat a gyengébbik nemhez. A nagygazdák nőellenessége maradi és elavult gondolkodásmódjukból fakadt, a pártnak harcolnia kellett a „nőnek a fakanál mellett a helye” jellegű nézetek ellen.19 Ha egy traktorista nem tűrt meg nőt a gépnél, az illetőnél már „súlyos fázisban lévő kulákbefolyást” állapítottak meg.20 A másik, kulákok szájába adott vád a gépállomásokra szegődött lányok könnyűvérűségének híresztelése volt. A párttagok a nők védelmére kelve megállapították, hogy azok eddig férjeik, uraik cselédjei voltak, még bennük van a kapitalista nevelés csökevénye, ezért nem kell őket azonnal elítélni, ha hibáznak.21

A vezető ideológusok úgy gondolták, hogy a kuláklistákon feltüntetett személyek az országhatárokon belüli gazdasági és morális bomlasztáson túl a külső ellenséggel, az imperialistákkal és Titóval is cimboráltak, vagy éppen „Trumanék hűséges cinkosaiként” tevékenykedtek.22 Míg a kulákok a háború előtti világ visszatértében reménykedtek, addig a békebizottságok az uszítókkal való leszámolásra buzdították az országot. Ha valakivel nem sikerült meggyűlöltetni a kulákot a produkált magas szemveszteség miatt, akkor jöttek az általa oly nagyon vágyott háború borzalmai. A „béke rohambrigádjai” támadást indítottak, a kuláktalanítás szerves részéve vált a mindent behálózó békemozgalomnak.

A kulákok leleplezése önmagán túlmutató jelentőséggel bírt, ugyanis ha ezt elmulasztották a pártkatonák, akkor sikertelenséget könyvelhettek el a középparasztság megygyőzésében is. Úgy vélték, e réteg bizonytalansága a kulákbefolyás malmára hajtotta a vizet. Sőt az egyik jelentés szerint még az is előfordult, hogy a középparasztok jobban hallgattak a kulákra, mint a népnevelőre. Az MDP szerint a középparaszt megnyeréséhez nem kellett egyéb, mint megtalálni a megfelelő népnevelőt és a megfelelő hangot. Azonban az agitátorok ennek érdekében gyakran nem tettek meg minden tőlük telhetőt. Többek között azt állították, a kulákokkal könnyebb boldogulni, mert félnek, ezért beengedik a végrehajtókat, hogy megmutassák az üres kamrájukat; a középparasztot viszont nem lehet rábírni az együttműködésre: „csak a halála után egy órával győzhető meg, aki mást mond, az demagóg” – bizonygatták.23

A huszonöt holdas birtokhatárt túllépő gazdák negatív tulajdonságainak kidomborítása nemcsak a jelenben, hanem a múltban tanúsított viselkedésük alapján is megtörténhetett. E szerint igazságtalanul voltak a legzsírosabb földek birtoklói, a falu főutcáján a gangos házak lakói, a községi képviselet hangadói.24 A lehetőségek kimeríthetetlen tárházának bizonyult a gazda–cseléd viszony – kizárólag cseléd szemszögből történő és csakis negatív tartalmú – bemutatása. A propagandafogások legkeresettebb szereplőivé avanzsált szegényparasztok az egykori cselédtartó kulákok népnyúzását igyekeztek minél erőteljesebben vizionálni. Azt állították, „úgy ették a kulákok a népet, mint rozsda a vasat”, és még talán a padláson is cselédbőr volt náluk.25 A híradások a legkülönfélébb kegyetlenkedésekről, rémtettekről számoltak be, így arról a kulákaszszonyról, aki a nála szolgáló lányt mezítláb járatta és nem adott neki pénzt cipőre, a mulatozó urak előtt pedig gúnyt űzve belőle azzal dicsekedett, hogy az ő cselédje cipő nélkül is kibírja a telet.26

Az állampárt azzal magyarázta a kulákok rendszerellenességét, hogy egyrészt saját hibájukból nem tudtak azonosulni az államszocialista berendezkedéssel, másrészt pedig ez soha nem is állt szándékukban. „Badarság azt hinni, hogy valaha is megszokják a demokráciát” – szólt megfellebbezhetetlen igazságként.27 Ebből pedig a kulákellenes propagandának egy másik sarkalatos pontja következett: míg a dolgozó parasztok között a meggyőzést propagálták és minden lehetőséget megragadva óva intették a népnevelőket a politikai rábeszélés adminisztratív szabályokkal való helyettesítésének káros gyakorlatától, addig a kulákokról azt vallották, hogy nem győzhetőek meg, rájuk csak a „kemény kéz” hat.28

A közvélemény azonban másképpen vélekedett, a falusiak körében kialakult „a jó kulák legendája”. Úgy vélték, a kulákság belenyugszik abba, hogy a szocializmus korlátozza őt, előbb-utóbb majd „egyetért a szocializmus építésével, azaz belenő a szocializmusba”.29 A párt interpretációja szerint viszont éppen ellenkezőleg történt, a gazdagparasztok 1945 után taktikát változtattak, és „a fondorlatos álarc mögé bújás politikájával” továbbra is a dolgozó parasztság tönkretételén munkálkodtak.30 Az MDP szerint az osztályellenség azért járt rongyos ruhában, beszélt kedvesen, hízelkedve a szegényparasztokkal, a tszcs tagjaival, sőt gyakran fölajánlotta a földjét is, hogy a dolgozók éberségét elaltassa; elhitesse magáról, „ő nem kulák, hanem rendes ember”.

A fentiekből jól látszik, hogy a propagandisták az ellenségkép megformázásakor igyekeztek mindenkinek a „kedvében járni”. Azaz a kulákot olyan tulajdonságokkal ruházták fel, amelyek között válogatva nemre, életkorra, vagyoni helyzetre való tekintet nélkül bárki megtalálhatja azt, ami tökéletes indokként szolgálhat a személyes ellenérzésre, illetve a nagygazdák elszigetelésére; nemcsak a falusi társadalom éléről való letaszításukra, hanem az egész közösségből való kizárásukra is. Mivel az üzenet ennek a heterogén tömegnek szólt, ezért olyan egyszerű és könnyen átérezhető aggodalmakat, félelmeket mozgósított – a béke–háború, a közellátás, az anyagi gyarapodás kérdése –, amelyek senki számára sem voltak közömbösek.

A szavakat tettek követték: pénzbüntetések, letartóztatások, kulákperek, internálások sora kezdődött el. A következő egynéhány évben a kulákság elleni harc már nemcsak pártfeladat, hanem állami kötelezettség is volt.31 A statáriális eljárások során árurejtegető, szabotáló, igen gyakran gyújtogató nagygazdák járultak „a nép ítélőszéke” elé. A koncepciós perek már előre meghozott ítélettel indultak; a bizonyítás során nem sokat ügyeltek a törvényességnek még a látszatára sem, a döntő érvet néha egy-egy kiskorú gyermek betanított vallomása jelentette.32 Ezen szigorú, nemritkán halálos ítélettel is végződő eljárásokkal példát kívántak statuálni, azok eszközök voltak a lakosság féken tartására és megfélemlítésére.33

A népnevelőcsoportok, a kulákellenes harc rohamcsapatai

A lakosság körében rendszeresen végzett propagandatevékenységért a népnevelők voltak felelősek, akik az 1940-es évek végétől a „dolgozók” életének szerves részévé váltak. Jelen voltak a munkahelyeken, a boltokban, a kocsmákban, a szállásokon, sőt még az otthonokban is. A munkaidő alatt, előtt, után, az ünnepeken és a szabadnapokon is folyt a felvilágosítás. Az új berendezkedés új funkcionáriusai között a népnevelők ugyanolyan tipikus szereplők voltak, mint a tanácselnök, az államvédelmi hatóság besúgói vagy éppen a munkás gyárigazgatók. Részvételükkel a megvalósult hétköznapok erőteljes átpolitizálása, illetve a politikai diktatúra társadalmiasítása.34

A propaganda és agitáció kétirányú kommunikációs csatornaként funkcionált a nép és a párt között. Egyrészt ennek segítségével mérte fel a párt a tömeg hangulatát, másrészt rajta keresztül jutatta el az éppen aktuális határozatokat. A népnevelők a tömeget tájékoztató, de ugyanakkor ellenőrző és nyomásgyakorló gépezetben a hierarchia legalsó fokán helyezkedtek el. A csoportok a helyi – azaz megyei, városi, járási, községi, körzeti – tanácsok, pártszervezetek propagandaosztályainak, -részlegeinek kötelékében működtek. Az agitációs gárdák szervezeti formája egyrészt területi alapú volt, utcánként, házcsoportonként épültek fel; az üzemeknél, a szocialista gazdaságoknál pedig munkacsoportonként, brigádonként, műhelyenként jöttek létre. Minden alapszervben legalább egy népnevelőcsoportnak kellett működnie. Felkészítésükre a politikai iskolák, az agitációs tanfolyamok, valamint a számukra szerkesztett Népnevelő Füzetek és egyéb ideológiai kiadványok szolgáltak.

Ahová nem jutott el a népnevelő, azt a helyet a reakció melegágyának kiáltották ki.35 Előírták: minden faluban, utcában meg keressék meg azt a hangadót, aki félremagyarázza, elferdíti a párt politikáját – mert egy ilyen főkolomposnak mindenütt lennie kellett, ha nem volt, tettek róla, hogy mégiscsak legyen. Amennyiben nem kulák volt az illető, meg kellett győzni, ellenkező esetben le kellett leplezni. Aki pedig a „kulákok hálójába” került, annak szintén a népnevelők nyitották fel a szemét.36 A propagandaláncolatban a terv mögötti lemaradás a „kulákszabotázs” eredményeként jelentkezett, a bűntett elkövetésére pedig a propagandista csoportok hanyagsága teremtett lehetőséget. Ahogy a nagygazdák védjegye a rendszerellenes magatartásmód lett, úgy kapott minden népnevelő megrovást a nem kellő fokú éberség miatt.

Az éberség fokozása önmagában nem volt elég, ugyanis egy-egy személy példás megbüntetése, „egy-egy disznóság” leleplezése még nem jelentette a kulákság politikai elszigetelését, a nagygazdákat osztályként, pontosabban, osztályellenségként kellett elítélni. 37

A falvaknál is elszigeteltebb terepnek számított a tanyavilág, amely a kommunista párt osztályharcos víziójában a kulák befolyásolta elemek búvóhelye lett. Az ideológiai magyarázat szerint a tanyarendszer kialakulása növelte a kizsákmányolás esélyét, az előző rendszer urai a rossz, elmaradott körülmények közé és az ezzel járó nélkülözésbe űzték a parasztokat, cselédeket. Amíg a szegények ide szorultak, addig a nagygazdák a falvakban

kedvükre garázdálkodhattak. Valójában az itt élők elszigeteltségükből fakadóan nem tagozódtak be az osztálytársadalomba. Mivel pedig a cél az volt, hogy minden és mindenki a pártállam által kijelölt keretek között éljen és működjön, ezért ezt a kívülállást is mihamarabb fel kellett számolni, „ebből az odúból is ki kellett piszkálni az ellenséget”, erre a célra országszerte tanyai agitációs gócpontokat hoztak létre.

A népnevelők két csatornán át végezték a meggyőzést: szóbeli agitációval, valamint az úgynevezett szemléltető eszközök igénybevételével. A verbális hangulatkeltésnek alapvetően két fő típusa különíthető el: a csoportos és az egyéni agitáció. A csoportos agitációnak további altípusai alakultak ki: csoportos megbeszélés, kisgyűlés, röpgyűlés, réteggyűlés, közös újságolvasás. Minden esetben megszabták, mikor mi az esedékes, melyiken ki vehet részt, ki szólalhat fel, ki kommentálhatja az elhangzottakat. Az egyéni beszélgetések tartalma tulajdonképpen megegyezett az ezen alkalmakkor előadottakkal, különbség abban mutatkozott, hogy az egyéni agitáció vezetői külön-külön foglalkoztak az előzőleg hozzájuk beosztottakkal. A hatékony munka érdekében ismerniük kellett a családtagokat, információkat kellett beszerezniük arról, hogyan éltek a Horthy-rendszer, a háború alatt, hogyan viszonyulnak a párthoz, miben maradtak el, miben jártak élen. Mindezek ismeretében pedig a népnevelőknek személyre szabott érveket kellett kidolgozniuk az alanyok meggyőzésére. Az egyéni rábeszélésnek terepe lehetett munkahely, szálláshely, az odafelé tartó úton folytatott gyalog-, kerékpár, autó- vagy vonatagitáció, illetve a népnevelők a dolgozók otthonában házi agitációt is tartottak, mert úgy vélték, a családdal, legfőképpen az asszonnyal is beszélni kell az eredményesség érdekében.

A munka egyik legfontosabb időszaka a kulák és klerikális reakció elleni harc őrhelyévé kikiáltott cséplőgépeknél végzett agitáció volt. Az itt tevékenykedő csoportok célja a lehető legkisebb szemveszteség, a lehető leggyorsabb – a cséplőgéptől közvetlenül a beszolgáltatás helyére történő – begyűjtés elérése volt, valamint az „ellenség” szabotázsakcióinak letörése.

Szemléltető agitáció és a megbújó ellenség

A kommunista propaganda – mint a diktatúrákban általában – a tartalom mellett a látványt is uralni kívánta, annak minden elemét a politikai mondanivaló hordozójává tette. A díszítés és szemléltetés megtervezésekor semmit sem hagyhattak figyelmen kívül, úgy gondolták, minden egyes Sztálin-idézet, Rákosi-portré kifüggesztése kifejezi a párt ideológiáját, ezért az arányok, elhelyezések alaposan átgondolandó politikai kérdésként vetődtek fel.38 Mindez pedig azt eredményezte, hogy a Magyar Népköztársaság falvai – azelőtt ismeretlen – agitációs díszletbe öltözködtek, a közigazgatási, közösségi tereket és helyiségeket, de a magánlakásokat is beborította a szocialista termeléshez, a párthoz kapcsolódó ábrázolások tömkelege. A dekoráláson túl a népnevelőket úgynevezett szemléltető eszközökkel is ellátták. Az államszocializmus elhozta a kormánypárti röplapok fénykorát, nagy dömpingben indult meg központi kiadásuk és helyi előállításuk.

A korszak mezőgazdasági agitációjában nem lehet szétválasztani a szakmai, az ismeretterjesztő és a politikai propagandát. Igen nagy példányszámban produkáltak felvilágosító anyagokat az új eljárások előnyeit és hatékonyságát magyarázó az agro-, zootechnikai tanfolyamok, mezőgazdasági szakkörök, de ugyanitt helyt kellett adni a termeléssel kapcsolatos babonákat, maradiságot kigúnyoló karikatúráknak, ábrázolásoknak is.39 A propagandakiadványok tetemes részét az adott megye, járás, község „dolgozó parasztjaihoz” intézett felhívások tették ki, ezek az éppen időszerű feladatok elvégzésére és persze a kulákok leleplezésére szólítottak fel. A különféle röplapok ráolvasásszerűen, újra és újra felcsengő mondatai közül valók a „harcolj a kulák ellen”, „leplezd le a kulákot”, „ne higgy a kuláknak” szövegű felhívások.40

Képi ábrázolásuk kötelező elemeként említhető meg a köpcös, kövér testalkat, a nagy harcsabajusz, a fekete csizma, a kalap, a pipa, valamint a mindig sunyi, rosszindulatot sugárzó szempár. A dolgozó parasztok azonban sudár termetű, egészséges, pirospozsgás arcú, tiszta tekintetű, megnyerő alakokként tűnnek fel. A rajzok sematikusak, és ezer közül is felismerhető, vissza-visszatérő alakokkal operálnak.

Takács Róbert a Ludas Matyi karikatúráinak vizsgálata során rámutatott, hogy az általa elemzett ábrázolásokon a bírálat legtöbbször nem egy személytől származik, hanem a képen megjelenő cselekményből vagy valamilyen asszociációból fakad. A falusi – tanulatlanabbnak, nehezebb felfogásúnak vélelmezett – közönségnek szánt anyagok sokkal szájbarágósabbak.41 A rajzok ugyan felnőtteknek készültek, mégis meglehetősen egyszerűek, gyermetegek. Ami a szövegbuborékokból megérthető lenne, azt külön megmagyarázzák a képaláírásban, vagy esetleg pár soros versikébe szedve is. Kedvelt eszközük a propagandistáknak az állatok és tárgyak megszemélyesítése, megszólaltatása, a cséplőgépek, versenytáblák, gabonás zsákok életre keltése. A különféle szituációk többnyire párbeszédes formában jelennek meg, a helyszín kivétel nélkül mindig a mezőgazdasági munkavégzéssel kapcsolatos. A tanulságot pedig a kommunista párt határozatainak szellemében megfogalmazott pár mondat adja meg. Egy példát sem találtam arra, hogy a nagygazdák főszereplőként jelentek volna meg, többnyire kis méretben, a háttérben és sokszor szimbólumokkal ábrázolva lehet őket felfedezni. A grafikák tevékenységük több szakaszában mutatják be őket, kezdve a befolyásolással, aknamunkával, folytatva a pártszervektől érkező válasszal, azaz a nagygazdák elleni harc megindításával. Végül pedig – ahol kellően éberek voltak a parasztok, ott – a lelepleződés, a „zsíros gazdák” veresége adta az illusztrációk témáját.

A szocialista látványagitációban kiemelt szereppel bírt a faliújság, ezzel a szemléltető eszközzel lehetett leggyakrabban és a legtöbb helyen találkozni. A mozgósítás mellett az ellenségkép fenntartásának, a nevelő célzatú meggyőzés mellett a leleplező propagandának is felületét és fórumát képezte. Az egyik brosúrában az ereje teljében lévő dolgozó paraszt fegyvereként és pajzsként tartja maga elé a faliújságot, amely éppen bokszkesztyűben ütést mér az imperialistákra és hazai ügynökeikre, a klerikálisokra és a kulákokra. A Somogyi Bicska címmel ellátott központi faliújság egyik száma a reakciósok együttes fellépésére hoz példát: a padon ülő nagygazda és pap a „Rossz volt a termés” és a „Minden elfagyott” mondatokat suttogja a göllei tanácselnök fülébe. Ezt követően pedig – a lelepleződés szakaszába lépve – a kulák „szakmai érveire” nem hallgató traktorista fog neki a talaj megmunkálásához, a rossz tanács adóját ezen a képen szörnyű vég éri, a traktor egyenesen a földbe döngöli. A további nyomatékosítás kedvéért még egy patkány is előugrik a kerekek közül.42 Igazán szemléletes példája a hanyag agitáció és a kuláktámadás felerősödése közötti kapcsolatnak az a faliújságrészlet, ahol magának a faliújságnak az agonizálását mutatják be: pókok szövik be, egyik közülük nagy csokor virágot nyújt át a politikai helyettesnek, ezzel köszönve meg, hogy háborítatlan lakhelyet biztosított számára. A pók persze nem csupán a faliújság elhanyagoltságát igyekszik felnagyítani, hanem a kulákra történő asszociációt is magában hordozza.43

A propagandaplakátokat a többnyire helyben elkészített faliújsággal szemben központilag gyártották és terjesztették, szöveges és grafikus változatuk is létezett. „Csokorba szedve” tűnnek fel az ellenséges tábor tagjai az ötéves tervet éltető plakáton: teli zsákkal a vállán egy parasztférfi készül éppen agyontaposni a nyugati hatalmak vezetőit, így Adenauert, De Gasperit, Churchillt, Trumant; előttük rogy össze, kezéből véres baltáját kiejtve Tito; a „jugoszláv elhajló” árnyékában megsemmisülve pedig egy nem nevesített figura próbálja kivédeni az ellene is kibontakozó támadást. Nem igényel hosszas fejtegetést kitalálni, kit takar az ellenséges hálózat legalsó szintjén kucorgó, bajuszos, csizmás, köpcös alak.

A látványosabb faliújság és plakát mellett számos egyéb, többnyire szerényebb kivitelezésű formája is létezett a szemléltető agitációnak. A különféle eszközök kivitelezésük helye, használatuk módja tekintetében sokfélék lehettek. Tipológiájukat a következőképpen határozták meg a népnevelők számára:

Az első, legegyszerűbb megjelenítési forma a jelszó, amely harcra, munkára lelkesít. Udvaron, bejáratnál, cséplőgépnél, begyűjtési helyen, főbb útvonalakon volt előnyös elhelyezni, mindenütt, ahol sokan megfordultak.44 Mint egy kitöltendő űrlap, olyan egy kulákellenes jelszó, a kipontozott részre csupán egy név, a hozzá tartozó lakóhely és birtoknagyság írandó.

A gondosabb kivitelezésű fali táblának több típusa fejlődött ki. A dicsőségtábla (becsülettábla, dísztábla) az élenjárók eredményeiről számolt be, a sztahanovisták külön arcképcsarnokot kaptak. De – mint arra a propagandaközpont is felhívta a figyelmet – a szégyentábla szintén rengeteg kiaknázatlan lehetőséget rejtett magában. Az egyik jelentés szerint a kulákok manipulálták a kiírásokat, éjnek idején a nevüket eltüntették, de olyan eset is előfordult, hogy egy ötvenhárom holdas kulák letörölte az ötöst a tábláról, hogy háromholdas gazdává „válhasson”.45 A kulák-klerikális összeesküvést mutatja be a gárdosi népnevelők szégyentáblája, amelyet egy vascsőre drótozva a párthelyiség előtt akasztották ki, a szöveg mellé egy kövér, egyik kezében boros üveget tartó reverendás alakot rajzoltak, a felirat a következő: „»Borosüvegre jegyzek, nem a békekölcsönre.« Zámbó plébános jelszava. Szívesebben szentelné fel a gyilkos fegyvereket, mellyel ártatlan emberek ezreit gyilkolnák le. Zámbó plébános az imperialisták uszályhordozója és kulák barátai, az 55 holdas Gyergyádes család. Tóth Gy. János 40 kh kulák községi közellátási biztos csak 50%-ot jegyzett a békére.”46 A munkateljesítmény erőltetett fokozására a versenytáblák szolgáltak. Az élenjárókat száguldó repülővel, a mögöttük sorakozókat autóval, biciklivel, gyalogossal, majd végül a sereghajtót szamárral szimbolizálták.47 A versenyfelhívásokba és a rájuk érkezett válaszokba is többnyire beleszőtték, hogy a felajánlás a kulák ellen folytatott osztályharc sikerét is szolgálja.48

A pár soros, plakátbetűkkel írt harci röplapot és a villámot a faliújság két megjelenése között terjesztették. A kettő közötti különbség abban állt, hogy míg a harci röplapot szétküldték, addig a villámot adott helyen kifüggesztették. Utóbbin hívták fel a figyelmet arra, ki nem léphet be a termelőszövetkezetbe, kik a község kulákjai, illetve ezen keresztül buzdították a népnevelőket kötelességük teljesítésére: „Népnevelők! Leplezzétek le a rémhírterjesztő, szabotáló, hazaáruló kulákokat! Fáj nekik, hogy gyermekeink erőscsontú, pirospozsgásabbá fejlődnek.”49 A kifüggesztés egyik ajánlott helye volt a beadásban elmaradó gazda kerítése. Természetesen ezeket a hatóság által elhelyezett „alkotásokat” nem lehetett önkezűleg eltávolítani. Olykor a kiválasztott vagy éppen önként jelentkező szomszédok feleltek a „dekoráció” sértetlenségének megóvásáért. Egy ártalmatlannak tűnő falragasz vagy röpcetli is képes volt tovább növelni a megbélyegzett emberekben az elkeseredettség és a kiszolgáltatottság érzését. Ezt szemlélteti a következő visszaemlékezés: „1949. április 1-jén hajnalban egy házilag elkészített, kezdetleges plakátot ragasztottak szüleim lakására. Ragasztóként búzalisztből készült csiriz szolgált. A 30 x 60 centiméteres plakát kivitelezőinek, kiragasztóinak neve ismert. Iskolázatlan külalakkal, ceruzával írták a plakátokra: »Ez egy kizsákmányoló kulák háza.« A plakát bántatlanságát, fennhagyását Benya Ferenc, a Kéci nevű sorházban lakó kovács ellenőrizte.”50 A kirakat alatt általában a szövetkezeti boltok kirakatát kell érteni, ahol „ideiglenes kiállítást” rendeztek az árurejtegetővé kikiáltott kulákok lefoglalt ingóságaiból, a talált ruhából, cipőből, élelmiszerből.51 Varga Domokos, a Falurádió egykori munkatársa így számolt be a vele készített interjúban arról, hogyan látta ő mindezt: „Itt vagy ott a faluban, a kirakatba ki volt téve egy pár kiló cukor, néhány darab szappan […] Olyan szánalmas, vérszegény gyűjtemény volt, még mint kirakat is. És az volt az impresszióm, hogy nem egy dolgot ők tettek oda, hogy legalább annyival több legyen.”52

A fenti példákból kirajzolódik, hogy a kulákellenes szóbeli propaganda alátámasztásához és nyomatékosításához az agitátorok kedvükre válogathattak a szemléltető agitáció kimeríthetetlennek tűnő eszköztárából. Pontosan nem számszerűsíthető, milyen arányban szerepeltek a kulákok, de az a fennmaradt források alapján megállapítható, hogy a kiadványok zömében nem főszereplőként jelentek meg a „falvak kizsákmányolói”. Rémtetteik újabb érvként szolgáltak a szocializmus építésében való részvétel fontossága mellett, és rámutattak arra is: az éberség elhanyagolása milyen káros következményekkel jár. Jelenlétük – a fentebb sorra vett előírásoknak megfelelően – ciklikus, a termelés vagy a politikai események csúcspontjaihoz kapcsolódva erősödött fel. Emellett megjelenésük gyakorisága függött a szemléltetés típusától is. Míg a plakátok javarésze elsősorban a feladatok végrehajtására buzdított és csak ennek alárendelve adott helyet a kulákok lejáratásának, addig a kirakatokba „bérelt helyük” volt a nagygazdáknak.

Munkában a kultúrgárda

A pártvezetés úgy vélte, az egyházi iskolák államosítása után a „reakció” kulturális vonalon dolgozott tovább, ezért ezt a területet is meg kellett tisztítani az ellenségtől. „Kell, hogy a mi vezetésünk alatt a demokrácia erői irányítsák a falu szórakozását, művelődését.” Ez volt többek között az ideológiai alapja a falvakban beindított kulturális térfoglalásnak. 53 A kultúragitáción keresztül is a politikai szempontok szerint meghatározott tartalmak áradtak. A programok szerepét, a kultúrmunka feladatát persze nem csupán a hangulatkeltésben, hanem a nép kulturális színvonalának emelésében is kijelölték, ugyanakkor a tömeg művelésének és művelődésének minden formáját a „szocialista átnevelés szolgálatába” kellett állítani. Jellegzetessége a korszak tömegkultúrájának, hogy mindent kampányok, mozgalmak köré tömörített és szervezett.54

A „kultúrmozgalom” az ötvenes évek falvaiban javarészt kultúrestek, Szabad Föld Téli Esték és Vasárnap Délutánok ismeretterjesztő előadásait, színdarabjait, csasztuskáit, énekes, táncos produkcióit, mozielőadásait ölelte fel. A kultúrpropaganda helyszínéül az állami népművelési szervek, a korszakban megsokasodó könyvtárak és kultúrotthonok szolgáltak.55 Helyben a kivitelezés a falusi kulturális bizottságra, valamint a kultúragitációs brigádokra és a kultúrfelelősökre hárult.

Úgy vélték, gondosan meg kell válogatni az előadásokat, mivel a kultúrmunka nemcsak a párt, hanem kellő éberség hiányában a reakció fegyvertárát is gazdagíthatja. A politikai szempontok szerinti előzetes „mustra” ezúttal sem csupán a szereplőgárdát ritkította meg, hanem a közönséget is. Így a kultúrelőadásokat nem látogathatták például a kulákok, akik persze – a már ismert forgatókönyv szerint – ide is igyekeztek beférkőzni, egyesek odáig merészkedtek, hogy az olvasókörökben misét tartottak.56

A versek, énekek, színdarabok leginkább a termelőszövetkezetről agitáltak, az egyéni gazdák meggyőzésére törekedtek. Foglalkoztak „a kulákok rémtetteivel”; a szovjet művészet egyik „importterméke”, a csasztuska is a kulákokat kipellengérező alkotások sorát gyarapította. A magyar népi hagyománytól idegen műfajt úgy próbálták meg közelebb hozni a parasztokhoz, hogy azok propagandatartalmú szövegeit ismerősen csengő dallamokra írták meg. Jellemző volt, hogy ilyen dalokkal „énekelték ki” azokat, akik nem teljesítették a beszolgáltatást. Így például a Beadás-csasztuska a „Már mi nálunk babám…” dallamára csendült fel:

Megérett a búza, megérett a búza,
Le is van aratva.
Csak a beadás még, csak a beadás még
Nincs meg a faluban.
Jár a kulák szája, a demokráciára,
De persze csak súgva
Majd tovább adja Gyurka
S eljut minden zugba.

Nőnevelő gárda fel is figyel rája.
Összeül tanácsra.
Mi annak az oka, nem megy a gabona
Géptől a magtárba.
Megbeszélik gyorsan, mit csinálnak mostan;
Egyenként eljárnak
S háznál agitálnak
Nosza, hozzálátnak. […]

Lóg a kulák orra, megy már a gabona,
Sorra a raktárba.
Keserves a kedve, nem sikerült terve,
Megnyúlott a képe.
De a gazda boldog, tudja mi lesz már most,
Beadást, hogy illik,
Túl is teljesítik
S szabadpiac nyílik.57

A falusi színdarabok botrányhőseként is előbukkantak az gazdagparasztok. Drámát láthatunk a leleplezett, gyújtogató kulákról, akinek noha a középparaszt először felül, de mire az utolsó jelenet eljön, ő is megtanulja, kiben szabad bíznia. Egy másik darabban a főhős az imperialistáknak kémkedő kulákasszony sötét szándékait vetíti elő: „Az amerikaiak ma Koreában gyilkolnak és pusztítanak, de Kajtukné és cimborái azon gondolkoznak, hogy ide is elhozzák őket a gázbombákkal és a pestissel együtt, meg Titóval, aki a határon leselkedik, csak az alkalomra vár.” Hasonló mondanivalóval rövidebb jelenetek, úgynevezett villámtréfák is születtek a kultúrgárda tagjainak előadásában.58

A Szabad Föld Téli Estéken diapozitív-vetítéseket tartottak. Az Ádáz ellenségünk a kulák című diafilmen tűnnek elénk a démonizált nagygazdák eddigiekhez képest legízléstelenebb, már-már horrorfilmbe illő ábrázolásai. A kulák pók-testtel és vérszomjas tekintettel mered az előadás megtekintőire; pár kockával később pedig férfiakat teper le és a vérüket szívja. A naturalisztikus képsorokat „a nagybirtokos rendszer utóvédjének” bűnlajstroma és az ellene érzett gyűlöletfokozó vezényszavak követik. Ugyancsak a kulákellenes történetek tipikus szereplőit vonultatja fel az Aki a népnek vermet ás című diasor. A nagybirtokos Sonkás Vendel Lapockánéval szövetkezik, együtt indulnak lebeszélni a beszolgáltatásról a dolgozó parasztokat. Sonkás kövér, mivel a dolgozók munkáján meghízott, ugyanakkor aránytalanul rövid végtagjai miatt komikus, szánalomra méltó figuraként hatna, de zord arckifejezésén látszik veszélyessége és ártó szándéka. A parasztsághoz tartozik a párthoz hű Jámborné, Okos Kata, a megye első traktoristalánya és barátaik, Hasznos Panni és Szorgos Gyurka. A szabotőrök eleinte fogást találnak a bizonytalan középparasztokon, Gyenge Péteren és Ingadozó Gáboron, de végül nem sikerül a tervük, nagy orrukat lógatva búsulhatnak. A gonosz tehát bűnhődik, a jók pedig a beszolgáltatásért járó javakkal, iparcikkekkel gazdagodhatnak. A különféle propagandafogások – a beszélő nevek használata, a népmesékre emlékeztető, egyszerű cselekmények, a rajzok – egy bárki számára könnyen befogadható előadás és a pozitív szereplőkkel való gond nélküli azonosulást célozták meg.

Befejezés

A központi irányelvek és a helyi végrehajtás közötti különbség nemcsak a kulákfogalom tekintetében mutatható ki, hanem a kulákellenes megnyilvánulásokban is. A helyi szervek magatartása nagyban befolyásolta, hogy a népnevelők az agitációt csak látszattevékenységként, a megyétől, járásoktól kiküldött ellenőrök megnyugtatására végezték, vagy valóban az osztályharc fegyvereként forgatták, és segítségével a diszkriminatív intézkedések okozta félelemérzetet, elkeseredettséget sokszorozták meg. A gúnyolódó jelszavak, csipkelődő karikatúrák, megszégyenítő röplapok igen gyakran a megfizethetetlen pénzbüntetések, rekvirálások, koncepciós perek, internálások baljós előjelének bizonyultak.

A központnak a politikai meggyőzés jelentőségét sokszor az illetékes káderekben sem sikerült tudatosítania. Ha a népnevelőkre zúdított feladatokból valamin időt, energiát kellett spórolni, akkor ennek módja biztosan az agitációs alkalmak megnyirbálása vagy esetleg teljes elhagyása lett. A témában készült interjúk arról számoltak be, hogy ha a népnevelők el is mondták a „kötelező propagandaszöveget”, igazából azzal próbáltak a hallgatóság lelkére beszélni, hogy közölték velük, nincs más választásuk, mint együttműködni. 59

A propaganda-hadjárat hatása számszerűen nem mérhető. A levéltári iratanyagban találkozni lehet nagygazdákkal szimpatizáló téesztagokkal, tanácselnökökkel, de akár az elítéltek internálása ellen tüntető parasztokkal is. Néhány kirívó esetben a pártszervek a lakosság részéről komoly ellenállásba ütköztek.60 Azt biztosan állíthatjuk, hogy az MDP minden megtett az osztályellenség iránti gyűlölet felkeltése és fokozása érdekében, egy pár szavas jelszó, néhány ceruzavonással papírra vetett egyszerű rajz is képes volt a becsmérlő és lejárató üzenetek hordozójává válni. A pártközpont apparátust és papírmennyiséget nem sajnálva terjesztette ki a falvak lakosságára az osztályharc ideológiáját. Enyhülést csak az 1953. júniusi új szakasz hozott a megbélyegzett gazdák számára, akik azonban a politikai széljárás gyors fordulása miatt a korszak végéig célkeresztben érezhették magukat.

 1  Vas Megyei Népnevelő 1949. szeptember, 7. = Országos Széchényi Könyvtár, Plakát- és Kisnyomtatványtár [továbbiakban OSZK PK], Aprónyomtatványok Agitációs anyag („Népnevelő”), 696.

2  A lakosság ellenséges csoportokra való felosztása a minimumra csökkenti annak valószínűségét, hogy a tömeg fellázad a fennálló hatalmi struktúra ellen. Az ellenségkép rekonstruálásának elméletéről bővebben: Az ellenség neve, szerk. SZABÓ Márton, Jószöveg Műhely, Kecskemét, 1998.

3  A falu szocialista átszervezését a lenini hármas jelszó szerint a szegényparasztságra támaszkodva, a középparasztsággal szövetkezve és nem utolsósorban minden eszközzel a kulák ellen küzdve kellett véghezvinni: A kulák igazi arca, MDP, Budapest, 1953, 3.

4  E szerint kuláknak minősült az, akinek földterülete a 25 kataszteri holdat, vagy a kataszteri tiszta jövedelme a 350 aranykoronát elérte, illetve meghaladta. Lásd NAGY József: A kulákkérdés megoldása az 1948–53-as években, Múltunk 1999/3., 72.

5  BOLGÁR Dániel: A kulák érthető arca. Fogalomtörténeti vázlat = Mindennapok Rákosi és Kádár korában, szerk. Horváth Sándor, Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2008, 75–79.

6  GERŐ Ernő elvtárs Beszámolója a Magyar Dolgozók Pártja II. kongresszusán, 1951. február 28-án = GERŐ Ernő: Harcban a szocialista népgazdaságért. Válogatott beszédek és cikkek 1944–1950, Szikra, Budapest, 1950, 14.

7  Pártunk parasztpolitikájának végrehajtásában mutatkozó elhajlások és ferdítések, MDP, Budapest, 1950, 26.

8  Egy tszcs-tag szerint: „a helyzet úgy néz ki, mint mikor két ember leül kártyázni, csak az egyik nyerhet, ezért nekünk a kulákot meg kell semmisíteni, mert ha ők nyernek, akkor ők semmisítenek meg minket”. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár [a továbbiakban: MNL OL] M-KS 276. f. 89. cs. 110. ő. e. Kiértékelés az ellenőrző brigádok jelentése alapján az 1951. évi január hó 23 napján tartott alapfokú politikai iskolákról, 4.

9  NAGY: I. m., 61.

10  MNL OL M-KS 276. f. 89. cs. 184. ő. e. Terménybegyűjtési verseny Híradó, 1950. július 22.

11  OSZK PK, Párt, politika, propaganda, Békeharcos (a decemberi falusi békekisgyűlések előadóinak), 726..

12  Ki a kulák?, Kaposvár, 1951, 5. „Ugyan ez az elvtárs azt a kifejezést használta, hogy a kulák szabotálásra »kényszerül«. Nyilvánvaló, hogy ez a kifejezés is az ellenség hangja, a kulákot senki sem kényszeríti szabotázs akciókra, a kulák azért szabotál, mert népi demokráciánk halálos ellensége.” MNL OL M-KS 276. f. 89. cs. 110. ő. e. Kiértékelés az ellenőrző brigádok jelentése alapján az 1951. évi január hó 23 napján tartott alapfokú politikai iskolákról, 4.

13  Borsodi népnevelő: népnevelők és pártbizalmiak számára, Magyar Dolgozók Pártja Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztálya, Miskolc, 1953, augusztus, 19.

14  GERŐ Ernő: A szövetkezetekkel a dolgozó parasztság felemelkedéséért. Beszámoló az MDP Országos Szövetkezeti Konferenciáján, 1948. július 10-én = GERŐ: Harcban a szocialista népgazdaságért, 370.

15  A begyűjtést nevezték a falusi osztályharc egyik legnehezebb ütközetének, ami igazából – főként a rossz termésű években – nem a parasztság különböző vagyoni állapotú rétegei között, hanem a falvak egész lakossága és a végrehajtók között dúlt.

16  A helyi pártszervek igyekeztek nagyon elrettentőek lenni. Gyakran ez olyan szélsőséges megoldásokban jelentkezett, amelyeket a vakbuzgó kortársak se igen vehettek komolyan. Így kétséges, mennyire hitte el bárki is, hogy az ellenség azt terjesztette, az úttörőnek beadott gyerekeket a kommunisták kiviszik Oroszországba, és kolbászt csinálnak belőlük. MNL OL M-KS 267. f. 108. cs. 61. ő. e. Jelentés a Borsod megyei Népnevelő csoportok szervezéséről, 1948. szeptember 5.

17  Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a XX. század közepéig, szerk. Honvári János, Aula, Budapest, 2000, 539.

18  MNL OL M-KS 276. f. 89. cs. 226. ő. e. A Dunántúli Napló Szerkesztőségének Mezőgazdasági Rovatának válasza egyik levelezőjének.

19  Borsodi Népnevelő 1953. július, 5., 13.

20  Valójában a gépállomásokon igen alacsony volt a szakértő káderek aránya, a traktorra ültetett, fiatal parasztlegények és -lányok sok esetben kellő hozzáértés nélkül végezték munkájukat, amely közben megesett, hogy az egyszerű meghibásodásokkal sem tudtak mit kezdeni.

21  MNL OL M-KS 276. f. 89. cs. 185. ő. e. Jegyzőkönyv, készült 1952. április 28-án az ÁMG Központ Politikai Osztályon az 5 gépállomási politikai osztályvezetők és munkatársak részére tartott értekezletről, 24–25.

22  Ki a kulák?, 3.

23  MNL OL M-KS 276. f. 86. cs. 63. ő. e. Jelentés a falusi agitációs munkáról, 1950. december 22., 27.

24  A kulák igazi arca, 4.

25  Uo., 19.

26  Miről beszélgessünk? Falun 1953. március 15., 21.

27  KÁVÁSI Klára: Kuláklista, Agora, Budapest, 1991, 20.

28  Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a XX. század közepéig, 538.

29  Pártunk parasztpolitikájának végrehajtásában mutatkozó elhajlások és ferdítések, 15.

30  Ki a kulák?, 13.

31  KÁVÁSI: I. m., 18–19.

32  SIPOS András – ZÁVADA Pál: Statárium. Dokumentumszociográfia a „gyújtogató kulákok” pereiről, MTA Szociológiai Kutatóintézet, Budapest, 1989, 14.

33  A kulákok gyújtogatásairól: „A kulákoknak eme akciójukat szinte üdvözölnünk kell, jelentős mértékben kovácsolja össze a dolgozó kisparasztokat ellenük, további lehetőségek nyílnak leleplezésükre, hogy nemcsak a termelést szabotálják, a kisparasztot nyúzzák, hanem gyújtogatnak is és bemutatjuk őket, mint tipikus gonosztevőket.” MNL OL M-KS 276. f. 108. cs. 35. ő. e. A falusi agitációs munka kiértékelése megyei propagandistáink jelentései alapján, 1949. március 17., 6.

34  Ö. Kovács József: A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában. A vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete 1945–1965, Korall, Budapest, 2012, 15.

35  Népnevelő munka falun, 36.

36  OSZK PK, 1951. Párt, politika, propaganda, 725. Javítsuk tovább népnevelő munkánkat.

37  OSZK PK, Agitációs anyag („Népnevelő”) 1950. 696., Falusi Népnevelő 1950. május 27., 14.

38  MNL OL M-KS 276. f. 108. cs. 36. ő. e. Falusi szervezeteink népnevelő és kultúrmunkája, 12.

39  MNL OL M-KS 276. f. 89. cs. 184. ő. e. A mezőgazdasági propaganda főfeladatai, különös tekintettel a tavaszi kampányra, 1953. január 26., 2.

40  Borsodi agitátor zsebkönyve, 1951. szeptember, 72.

41  TAKÁCS Róbert: Nevelni és felkelteni a gyűlöletet, Médiakutató 2003. tavasz.

42  A kulákokat – Lenint követve – előszeretettel ábrázolták különböző, nem kimondottan pozitív érzéseket ébresztő állatokként, ők lettek a dolgozók vérét szívó piócák, pókok, patkányok stb.

43  Magyar Mezőgazdasági Múzeum Plakát- és Aprónyomtatvány-gyűjtemény, 3300.116. Fényszóró.

44  A szemléltető agitáció a politikai felvilágosító munka fontos eszköze, MDP, Budapest, 1951, 6.

45  OSZK PK, Agitációs anyag („Népnevelő”, „Lássunk tisztán”) 1950. 695. Lássunk tisztán…, 1950. augusztus, 14.

46  Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár, Neg. 1347, Népnevelői munka Gárdoson, 1950. október 1.

47  Borsodi Népnevelő 1953. augusztus, 47–48.

48  MNL OL M-KS 276. f. 108. cs. 37. ő. e. Jelentés a Békés megyei tszcs-k agitációs munkájáról, 5.

49  OSZK PK, Agitációs anyag („Népnevelő”, „Lássunk tisztán”), 695.

50  VIRÁGH Ferenc: Kulák-puhító a magyar Gulagban: a magyar kisgazdatársadalom likvidálásának történetéhez, FKGP Országos Elnökség Tudománypolitikai Intézet, Budapest, 1993, 29.

51  A szemléltető agitáció, 20.

52  SIPOS–ZÁVADA: I. m., 15.

53  MNL OL M-KS 276. f. 108. cs. 5. ő. e. Jegyzőkönyv a megyei propagandisták 1948. augusztus 12-én tartott értekezletéről, 12.

54  MNL OL M-KS 276. f. 108. cs. 36. ő. e. Falusi szervezeteink népnevelő és kultúrmunkája, 15–17.

55  Útmutató az agitáció elvi…, 17–20. Az első kultúrház Békés megyében épült fel, számuk 1949 decemberére országszerte elérte a negyvenet. MNL OL M-KS 276. f. 108. cs. 36. ő. e. Jelentés a falusi népnevelő munka őszi és téli tervének eddigi teljesítéséről, 1949. december 22.

56  MNL OL M-KS 276. f. 108. cs. 37. ő. e. Jelentés a békésmegyei t. sz. cs. agitációs munkájáról, 1.

57  Miről beszélgessünk? Falun 1952. augusztus 16., 24–25.

58  Miről beszélgessünk? Falun 1952. június 15., 26–30. Erre példa a nőnevelők kiadványában megjelent, a jó kulák legendáját leromboló dialógus.

59  Farkas Gyöngyinek, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum muzeológusának szíves közlése.

60  OSZK PK, Párt, politika, propaganda, 726. Pártunk kongresszusára készülve javítsuk meg népnevelőin munkáját.


« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.