Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

Kelet-közép – európai városportrék IV.

Łódz´ – a káprázat földje

 Łódz´ rövid, négybetűs neve alaposan próbára teszi a lengyel betűket-hangokat nem ismerőket: az áthúzott ł kiejtése afféle au, az óu, a dz´-é pedig dzs. Azaz, nagyjából: Audzs. Jelentése: csónak. A németek egyszerűen Lodznak, később Litzmannstadtnak nevezték. Úgy gondoltam, gyalog kényelmesen bebarangolhatom a várost. Tévedtem. A ködben barátságos kóbor kutya eredt a nyomomba, miközben komor házak, elhagyatott udvarok, megfeketedett natúrtéglás lakások között Łódz´ központja felé mentem. Az üres telkeken az üres gyárak mellett ócska bódék álltak. Hosszú gyaloglás után aztán olyan épület tűnt elő egy forgalmas utca sarkán a piszkos ködből, melyre Franciaországban talán számítottam volna, de itt semmiképp: a pompás Poznan´ski-palota.

Amikor 1833-ban Izrael Poznan´ski Aleksandrówban megszületett, a néhány kilométerre lévő Łódz´ még szülőfalujánál is kisebb volt. A földszintes takácsházból származó fiú aztán látta a város megszületését – szemei előtt nőtt nagyra a mű, amely nagyrészt az ő műve, Łódz´, a modern iparváros, gyárak és gyárkémények százaival. Előbbiek ontották a makulátlan pamutbálákat, utóbbiak pedig a szennyet. Fényűző kastélyából aztán, miután meghalt, Poznan´skit díszes sírboltba temették, amely a világ legnagyobb zsidó síremléke, és a világ legnagyobb zsidó temetőjének díszhelyén áll.

Szédülés fogott el, amikor beléptem a Poznan´ski-palota irdatlan dísztermébe. Úgy éreztem magam, mintha váratlanul az Aranypolgár díszletébe csöppentem volna, és nemsokára felbukkan Orson Welles filmjének hőse, Charles Foster Kane a terem másik feléből, húsz-harminc méterről. De csak a dús fa- és márványdíszeket láttam, a hatalmas asztalt, a tudomány és a fejlődés allegóriáját, meztelen nőszobrokat, faragott gyümölcsöket, gyerekfej nagyságú márvány szőlőszemeket, köztük a díszesen formált P betűket, amik nem Stanisław August Poniatowski, a lengyel uralkodó dicsőségét hirdették, mint a varsói királyi palota – talán kisebb – dísztermében, hanem a falusi házból származó, saját erejéből fölemelkedett Izrael Kalmanowicz Poznan´skiét.

Sokszáz évnyi rejtőzködés, megalázás, párialét, pogromok, elűzések, bolyongás után a leggazdagabb łódz´i zsidó mágnás úgy érezte, meg kell mutatnia a világnak, hogy beérkezett, hogy véget értek a szenvedések, népe reménykedve várhatja az új századot, a huszadikat, amely az ipar, a technika és a tökéletesedés időszaka lesz. Kandallójának védőrácsán, amely egy tengeren haladó, kifeszített vitorlájú hajót ábrázol, a Spes szó szerepel – a Remény.

A várost a vászon tette naggyá. A 18. század végén, Lengyelország felosztásakor Łódz´ az Orosz Birodalom legnyugatibb részén találta magát. A jelentéktelen település, melynek 1800 körül mintegy kétszáz lakója volt, a század folyamán Európa egyik legfontosabb ipari központjává vált. Sorra jöttek ide németek, angolok, oroszok, flamandok és zsidók, akik hétről hétre újabb gyárakat alapítottak, bástyaszerű, kőcsipkés téglaerődöket, ahol munkások ezrei, a 19. század végén már tízezrei szőtték és kötötték a pamutot. A remény hajtotta ide a parasztokat, akik munkások lettek, és fillérekért, borzalmas körülmények között, végtelen gyártósorok mellett robotolva készítették a gyapotból a vászontermékeket. Az orosz piac pedig mindent megvett. A fejlődés amerikai mértékű volt, távlatai végtelennek tűntek.

Łódz´ olyan, mint egy amerikai város, amely szemkápráztató gyorsasággal nőtt ki a földből. Itt minden valamilyen stílusban épült. A paloták többsége reneszánsz – az egyik, a német gyárosé, Wilhelm Teschemacheré egyenesen a római Farnese-palota másolata –, míg a gyárak a középkort idézik. Itt minden idéz valamit. Az ipar lendülete Manchester kapitalistáit, a paloták Itáliát, a gyárak a közeli teuton lovagvárakat. Zártságuk félelmet kelt.

Az egyik legnagyobb gyárnegyedet – természetesen Poznan´skié volt – a 21. század elején gondosan restaurálták, Manufaktura néven Európa legnagyobb kereskedelmi és kulturális központját hozták létre benne. Ha hihetünk prospektusuknak, Varsó belvárosának újjáépítése óta nem került sor ilyen léptékű városnegyed-felújításra Lengyelországban. A ködben téglakolosszusok tűnnek elő a Rynek, azaz a piactér, a negyed központja körül, amely állítólag kétszer akkora, mint Krakkó főtere. Az egykori transzformátorház bástyái álomképként lebegnek a tejködön áthatoló fényszórók csóvájában. A Manufaktura modern szárnyának falain – ez a rész nem egyéb, mint egy bevásárlóközpont – a régi tervrajzok köszönnek vissza sokszoros nagyításban, mintha a vázat látnánk, a csupasz, őszinte célszerűséget, amely a várost létrehozta.

A mozi felé haladva a lecsiszolt téglákat figyelem, miközben emelkedik a mozgólépcső. Akik itt dolgoztak, ugyanezeket a téglákat látták sivár munkahelyükön. Az Andel’s, az egykori gyárban helyet kapott luxusszálloda belsőépítészeti remekmű: játék a térrel, a szintekkel, a színekkel, a célszerűséggel, a vaspillérekkel, kerek és szögletes formákkal. Itt van Lengyelország legnagyobb bálterme. A Manufaktura egy része galéria, ahol modern képeket állítanak ki. A művészet mint a múlt szublimálásának és meghaladásának, vagy akár megértésének eszköze? Éppúgy illúziónak tűnik ez, mint a ködben úszó egykori transzformátorház, amelyben kocsma működik, és az egykori munkások leszármazottai táncolnak szentimentális, fémes és kemény zenére.

Poznan´ski palotája közvetlenül gyára mellett áll. A csillogó, derűs francia kastélyokat idéző, eklektikus épület mellett szigorúan, sok száz méter hosszan húzódik az egykori gyárnegyed, utána a munkások megfeketedett falú kis lakásai állnak. Łódz´ban még ugyanabban az utcában is nagyok a távolságok: az emberek között is és a házak között is. Az egyik munkásházba belépve áporodott szag, fényesre kopott, töredezett karfájú falépcsőház, omló vakolatú belső udvar fogad. A nyomor nem ismeri az időt. A Poznan´ski-palota fényűzése, erotikus szobrai, itáliai freskói, télikertje, barokkot imitáló bálterme, a Manufaktura kifinomult, a legújabb New York-i trendeket követő éttermei, bárjai, üzletei és bálterme annál inkább. A változás a mindenkori urak kiváltsága.

A városba érkezők az 1850-es évektől a modern Hotel Poloniában szállhattak meg, ahol a háromnyelvű, lengyel–angol–német tábla tanúsága szerint az ajtókon, az étlapon kizárólag elegáns francia – azaz nem orosz, lengyel vagy német – feliratok szerepeltek. Az átutazók kényelmesen lakhattak itt, az Ulica Piotrkowskán, a város fontosságát hirdető hosszú és széles főutcán. A házak egy részét felújították, mások még várják az újabb reneszánszt. A Grand Hotel is, amely a régi fekete-fehér fotókon impozáns nagyvárosi szállodának tűnik. A Szentpéterváron tanult Hilary Majewski tervezte – a számos építészeti stílusban járatos lengyel építőmester minden igényt kielégített: több tucatnyi alkotása között a monumentális Poznan´ski-palota éppúgy megtalálható, mint kis, rafinált luxusvillák, gyárak, kórházak, bankok. Miközben a szállodában a kávéra várok, képeskönyvet nézegetek, benne kétnyelvű, cirill–latin betűs feliratokat, a zsúfolt utcákat, a piacot bajszos, mosolygós árussal, a zsinagógákat, díszes homlokzatokat és dísztelen hátsó udvarokat. A szálloda ablakán kinézve vastag, oroszos kendőt viselő szőke asszonyon akad meg a szemem: fázósan húzza össze magát trafikjában. A Grand Hotel fehér, klasszikus oszlopos éttermén látszik, hogy évtizedek óta nem újították föl. Vendéglistáján Kirk Douglas és Isadora Duncan éppúgy megtalálható, mint Heinrich Himmler.

A nácik Karl Litzmann I. világháborús tábornokról nevezték el Łódz´ot, ahol 1939ben, amikor a város a Német Birodalom része lett, mintegy kétszázezer zsidó élt. Itt rendelték el először a birodalomban a sárga Dávid-csillag viselését. A város északi részében létrehozott gettóba szállították később a prágai és a hamburgi zsidókat is. Mordechai Rumkowski, a gettó zsidó parancsnoka szinte mindenáron meg akarta akadályozni a hermetikusan elzárt városrész felszámolását. A temető mellett megállás nélkül dolgoztak a gyárak: a munka szabaddá tesz, azaz a túlélés záloga, mondta a zsidó parancsnok, aki sokak szerint éppolyan kegyetlen volt, mint maguk a nácik. A folyamatos szelekcióktól megtizedelt gettólakók pedig óriási mennyiségben termelték a fa- és fémárukat, az elektromos berendezéseket a Wehrmachtnak. Rumkowski kegyetlen stratégiája nem vált be: 1944 augusztusában a nácik felszámolták Európa egyik legnagyobb és legjobban szervezett gettóját. Az orosz csapatok megérkezését alig néhány százan várták. Maga a parancsnok is Auschwitzban halt meg, az egyik utolsó transzporttal szállították el – a holokauszt történetének egyik legellentmondásosabb alakját állítólag maguk a zsidók ölték meg, élve dobták egy máglyára.

A zsidó tanács óriási archívumában sok száz fénykép dokumentálja a gettó hétköznapjait, a borzalom természetességét. Telefonközpontosok mosolyognak a kamerába, iskolások figyelik tanárukat, kislányok dolgoznak fegyelmezetten egy futószalag mellett. Az egyik fotós, Henryk Ross színes képeket is készített, a tanács archivátorai pedig, akik komolyan vették munkájukat, gettóenciklopédiát és szlengszótárat is írni kezdtek a világtól elzárt helyen. Rádiót tilos volt tartani, hallgatása halálbüntetéssel járt. A kevés túlélő egyike, Jurek Becker Hazudós Jakab című, sok nyelvre lefordított és többször megfilmesített regényében örökítette meg annak a legendássá vált hősnek a történetét, aki hazugságokkal: állítólag a rádióban hallott jó hírek folyamatos terjesztésével tartotta a lelket társaiban.

Becker német nyelven írta könyvét, a háború után Berlinben telepedett le, a város másik híres szülötte, Jerzy Kosin´ski pedig New Yorkban, ahol angol nyelven írt regénye, A festett madár világhírűvé tette. Csak évekkel a könyv megjelenése után derült ki, hogy a hazugság ennek a műnek is az egyik fő komponense – ha másképp is, mint a Hazudós Jakab esetében. Kosin´ski, aki állítása szerint őszinte önéletrajzi regényt írt választott nyelvén, messzire elrugaszkodott a valóságtól. Az üldözött zsidó kisfiú története fikció, mégpedig kitűnő, de az író – aki igazi híresség volt, az amerikai PEN Club elnöke és Nobel-esélyesként emlegették – hitelessége mégis megkérdőjeleződött. 1991-ben öngyilkos lett.

A szintén łódz´i születésű Artur Rubinstein, minden idők egyik legnagyobb zongoraművésze szerencsésebb volt: már a náci megszállás előtt Amerikába költözött. Az Ulica Piotrkowskán, gyerekkori lakása előtt életnagyságú bronzszobor áll, óriási, szárnyakat viselő, kissé bornírt zongorával. Az utcán, a szobortól nem messze hollywoodi mintára filmsztárok csillagsora emlékeztet arra, hogy Łódz´ a lengyel filmgyártás központja. Andrzej Wajda, Andrzej Munk, Jerzy Skolimowski, Roman Polan´ski, Krzysztof Kies´lowski és sokan mások itt, a Lengyel Filmiskolában, Oskar Kon gyáros egykori palotájában tanultak. A szerény, egyemeletes sárga épület nemes arányaival elüt a többi, hivalkodó palotától.

Wajda 1975-ben, Az ígéret földje című filmjében állított emléket a városnak. Az alapjául szolgáló mű, a Nobel-díjas Władysław Reymont azonos című – sokszáz oldalas, a várost és fénykorát részletesen ábrázoló – regénye még 1898-ban íródott, akkor, amikor Izrael Poznan´ski és a többi gyáros, a Rajna-vidékről származó Karl Scheibler, August Haertig, Juliusz Kindermann és mások végtelen optimizmussal gondolkodtak a fejlődésről. De Łódz´ sem bibliai, sem profán értelemben nem lett az ígéret földje – sem zsidóknak, sem lengyeleknek.

A Nyugat tudása és szervezőtehetsége, a kapitalizmus elemi ereje és az Orosz Birodalom végtelen, mindent elnyelő piaca között Łódz´ viszonylag rövid ideig közvetített. A prosperitás valójában csak néhány évtizedig tartott. Oroszország a kommunista hatalomátvétel után bezárkózott, a legfőbb felvevőpiac megszűnt. A város lassan, de biztosan afféle óriási filmdíszletté vált, melynek kulisszái előtt egyre kétségbeesettebben játszották szerepüket az itt élők. Łódz´, a csónakváros – használaton kívüli gyáraival és palotáival, nyomorúságos munkáslakásaival, gigantikus temetőjével és szomorú történeteivel – megfeneklett. Ami Amerikában lehetséges volt, az egymással harcoló nemzetek és államok Európájában illúzióvá vált. Kezdtem érteni, hogy az excentrikus filmrendező, David Lynch miért vonzódik ennyire a városhoz. Egy amerikai sokat megérthet és tanulhat itt saját hazájáról is, nemcsak Európáról. Az esetlegesség félelmetes hatalma, a fejlődés színe és fonákja egyaránt látható Łódz´ban. Lynch bizarr filmje, az Inland Empire, amelyet részben itt forgatott, mintha – akarva-akaratlanul – erről, és a széthullott történetek rekonstruálásának és megértésének pokoli nehézségéről is mesélne.

 

« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.