Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

A pártállamtól az országig

Oplatka András: Németh Miklós. „Mert ez az ország érdeke”. Helikon, Budapest, 2014, 350 oldal

A történészszakma etikájának alapszabálya a forráskritika. Különösen óvatosan kell értékelni  azokat a forrástípusokat, amelyek esetében a szubjektivitás legalább olyan csapdát  jelenthet, mint amennyire értékes a személyes hangütés. (Ilyen például a visszaemlékezés,  az önéletrajz, az életútinterjú.) A kritikai hozzáállás még inkább indokolt a jelenkortörténet  esetében, hiszen az események tanúi még élnek, és egy visszaemlékezés  mögött nem ritkán az önigazolás vagy az utólagos elégtétel-keresés szándéka áll.

Németh Miklós a második kormányfő, aki könyvben emlékszik a rendszerváltásra,  a folyamatban játszott szerepére, és egyúttal elszámol 1989 előtti politikusi múltjával  (Horn Gyula Cölöpök és Azok a kilencvenes évek című kötetei után).1 Németh Miklós, a Magyar  Szocialista Munkáspárt (MSZMP) utolsó miniszterelnöke tevékenyen részt vett a  diktatúra lebontásában, s a jogállam és a piacgazdaság alapjainak lerakásában, az elmúlt  huszonöt esztendő során ritkán nyilvánult meg közéleti kérdésekben. Ennélfogva  a magyar közvélemény többségének nem lehet a személyéről negatív véleménye. Azok  a cselekedetek maradtak meg a köztudatban, amelyek rá nézve kedvezőek. Ilyennek tekinthető  a nyugati határt őrző műszaki zár lebontása, az 1989. szeptember 11-i határnyitás,  vagyis a keletnémet menekültek kiengedése, Nagy Imrének és mártírtársainak az  1989. június 16-i újratemetése, az 1989. július 14-i, Nagy Imre személyét és érdemét  méltató kormánynyilatkozat, vagy a nagymarosi vízlépcsőépítés leállítása. Kevésbé látványos,  de a demokráciára való áttérésben annál fontosabb volt a kormány által folytatott  törvényelőkészítő és jogszabályalkotó munka. Németh Miklós kormánya törvénybe  iktatta az egyesülési és a gyülekezési jogot (amelyek törvényes keretet adtak az ellenzék  szerveződésének és gyakorlatilag zöld jelzést adtak a többpártrendszernek), a sztrájkjogot,  a gazdálkodó szervezetek és gazdasági társulások megalakulását, a népszavazást és  a népi kezdeményezést, a hadseregben a polgári szolgálat bevezetését, a lelkiismereti  és vallásszabadságot, a felekezetek közötti jogegyenlőséget. Külpolitikai téren a közvélemény  sikerként könyvelheti el a szovjet csapatok részleges közép- és kelet-európai,  így magyarországi kivonását, a szovjet függés oldását – bár ez nem a magyar vezetés  érdeme volt, hanem a nemzetközi politika alakulásának, a gorbacsovi politikának, és  végsősoron a Szovjetunió meggyengülésének a következménye.2 Vagyis Németh Miklós  miniszterelnöksége alatt olyan reformok valósultak meg a kormányfő és munkatársai,  miniszterei, illetve a nemzetközi politikai helyzet jóvoltából, amelyek közelebb hozták  az országot a Nyugathoz.

Németh Miklóssal a közvélemény „nem tud mit kezdeni”. Ennek oka, hogy 1988–  89-ben olyan szerepet játszott, amely az ország sorsára nézve – ez ilyen távolságból talán  egyértelműen kijelenthető – pozitív volt, ám ő maga mégis kötődött az előző rezsimhez.  Számos volt párttársával (Pozsgay Imre, Nyers Rezső, Horn Gyula és mások) ellentétben  hamar kilépett a közéletből. Ebben a kilépésben volt egy kicsi az „én időm lejárt” és „a  mór megtette a kötelességét, a mór mehet” érzületből. Németh személye tehát felette  lebeg a magyar politikának, túl van a „jón és a rosszon” a mai átlagos magyar állampolgár  számára, akárcsak a dualizmus nemzedékének Németh földije, az ugyancsak monoki  születésű Kossuth Lajos. Németh is elvonult a maga „szellemi emigrációjába”, ahonnan  egyszer tért vissza, 2001-ben, amikor a Magyar Szocialista Párt (MSZP) „csodafegyvereként”  komolyan felmerült a neve a miniszterelnök-jelöltek listáján.3

Oplatka András történész, újságíró és műfordító, miután megírta Széchenyi István  életrajzát és az 1989. szeptember 11-i magyar határnyitás, valamint előzményeinek  krónikáját,4 Németh Miklós életének és miniszterelnökségének bemutatására vállalkozott.  Nem könnyű feladat ez, hiszen a rendszerváltás közeli és érzelmi szempontból  megosztó élmény; az akkori vezető beosztású szereplők és egyéb szemtanúk közül sokan  élnek, és talán a könyv hősétől eltérően érzékelték vagy esetleg ma már másként érzékelik  az események alakulását, jelentőségét. A hazai közélet résztvevőinek egy része könnyen  sértődik, és az természetes, hogy utólag a saját szerepét mindenki szeretné minél fontosabbnak,  meghatározóbbnak érzékelni és érzékeltetni. Oplatka Andrásnak tehát meg  kellett találnia a szűk mezsgyét az objektivitás és a könyv különlegességét adó életrajzjelleg,  vagyis Németh Miklós nézőpontja között. A szerző bravúrosan oldotta meg az események  többszempontú értékelését. Három nézőpont váltakozik a könyvben: a szerzőé,  Németh Miklósé, valamint Jenei Györgyé, Németh bizalmasáé. Mindenesetre elgondolkodtató  az óvatosság és precizitás, hogy Oplatka a könyv elején megfogalmazta a „jogi  keretfeltételeket”, miszerint egyetlen esetben sem áll a sorok mögött a „kártevés”, a jó  hírnév megsértésének a szándéka, és minden emlék, amelyet Németh Miklós elmond,  bizonyítékokkal, valamint tanúkkal és a volt miniszterelnök irataival alátámasztható (5).

A kötet végén függelék található, amely részletesen tartalmazza Németh Miklós miniszterelnöki  döntéseit, intézkedéseit, ezzel segítve a jelen és jövő politológusainak és történészeinek  a munkáját, akik minden fontos adatot egy forrásban kézhez kapnak. A függelékben  szerepel Kányádi Sándor Kettős ballada című verse. A kötetet szintén gazdag képmelléklet zárja:  a magánéleti és a közéleti szféráról szóló fotók jó arányokban váltakoznak, igazolandó,  hogy a miniszterelnök (is) csak ember. Egyik oldalon unokák láthatók a mosoni temetőben,  a Németh család sírjánál, a következő oldalon a fényképen Németh Miklós Helmut Kohl  társaságában néz szembe a kamerával.

Vajon Némethet determinálta-e a sorsa arra, hogy szembeforduljon az MSZMP-vel  és elősegítse a szocializmus lebontását? Amennyiben rábízzuk magunkat Németh Miklós  gyermek- és ifjúkori emlékeire, akkor inkább az igen válasz felé billen a mérleg. Ezzel  nem azt mondjuk, hogy Németh úgy tünteti fel magát, mint aki „belülről bontotta a  rendszert”. Erről az utólagos bölcsességről, amelyet a kilencvenes években sokan vindikáltak  maguknak, szó sincs. Ellenkezőleg, Németh őszintén ír dilemmáiról. Ám okkal  vélhetjük, hogy a paraszti szülőházból hozott keresztény, azon belül katolikus értékrend  és neveltetés, valamint a világháborús tragédiák megadták azt az érzelmi alapot, amelyen  kifejlődhetett a szovjet típusú államszocialista rendszer iránti bizalmatlanság és távolságtartás.  Németh Miklós anyját, Stajz Margitot és anyai nagyapját, Stajz Istvánt mint  svábokat deportálták, de egy jóindulatú szovjet katona jóvoltából – egy báránybekecs és  egy szép félszárú csizma ellentételezéséért – a fiatal lány megszökhetett a vonatról, és  hazagyalogolt a szülőfalujába. Később Németh anyai nagyapja is hazatért az Urál menti  szovjet fogságból (50). Németh Miklós apja, Németh András katonaként szolgált a II.  világháborúban, a nyugati fronton esett fogságba, és megszökött az angol őrizetből (51).  Már Miklós megszületése után, 1961-ben Németh Andrást odaállították egy kőbánya  mély szakadékának a széléhez, és ezzel nyomást gyakoroltak rá, hogy lépjen be a téeszbe.  Igaz, ez utóbbit, az apa rejtélyes háromnapos eltűnésének az okát a fiú csak később tudta  meg. Addig Németh András soha nem beszélt a megpróbáltatásról (60–61).

Mint oly sokan az ötvenes évek Magyarországán, Németh Miklós is kettős szocializáción  esett át. Elvált egymástól az otthoni és a hivatalos nevelés; mást hallott odahaza a  nagyapjától, aki közelről látta a komor szovjet valóságot, és mást az iskolában. Nagyapja  józan parasztemberként tudta, hogy nem szabad veszélyeztetni a jófejűnek bizonyuló  gyermek jövőjét. Amikor a monoki iskola igazgatója közölte a családdal, hogy a kis Németh  Miklós elmehet a csillebérci úttörőtáborba, az apa ellenkezett. De Stajz István azt  vetette ellen: „Én Oroszországban a lágerban láttam, amit láttam, ez a rendszer sokáig  fenn fog maradni, és a gyereknek ebben kell majd felnőni, munkát találni” (59). Mindenesetre  a Németh–Stajz família története cseppben a tengerként jellemezte, hogy milyen  megalkuvásokat kényszerített az 1949 utáni történelem, a monolit, zárt szocialista  rendszer a kisközösségekre. Egyben arra is, hogy a magyar társadalom egésze mennyire  nem osztható ellenálló „hősökre” és a rendszer „elvtelen kiszolgálóira”. A legtöbben  túlélni akartak.

A paraszti környezetben ért hatásokhoz járultak egyéb élmények, amelyek Németh  személyiségét lassan a rendszer hívéből annak belső ellenzékévé – ha nem is ellenfelévé – fordították át. Találkozás a friss szemléletű egyetemi oktatókkal (78–79) és a kontraszelekcióval  való szembesülés (153–154). Nagy hatást tett rá például Kalász Zoltán,  az egyetemen a gazdaságföldrajz-tanára, aki teljes nyíltsággal beszélt a szovjet modell  válságáról. Bátorságára jellemző, hogy megbuktatta Apró Piroskát, a Politikai Bizottság  tagjának, Apró Antalnak a lányát, és ezt válaszolta a tanszékvezető szemrehányásaira:  „Nem volt ráírva a homlokára, kinek a gyereke. Na és, ha az? Ha semmit se tud” (154).  Németh az Országos Tervhivatalban szembesült a gazdasági rendszer válságával, a számok  kozmetikázásával (105–109). A saját mentalitását úgy jellemezte, hogy a valósággal való megismerkedés a túlélés szellemét hívta elő belőle: „a meggyőződést, hogy az adott  körülmények között is túl kell élnem, túl kell élnünk, és erre kell berendezkednünk”  (109). Vagyis Németh Miklós hosszú ideig kényszerűen, tehetetlenségből, illetve alkalmazkodásból  együtthaladt a rendszerrel, akkor is, ha már világos volt előtte, hogy a szocialista  gazdaság és a Kádár-kori viszonylagos jólét hazugságokra épül.

Olykor persze felvetődik az olvasóban, vajon nem túlzás-e némelyik emlék. Túlértékeltnek  tűnik például a Grósz Károly személye köré szerveződő puccskísérlet – pontosabban  puccskísérletről szóló szűkkörű ötletelés. Természetesen nem marad ki a kötetből  a Jaruzelski-párhuzam, amely a lengyel és magyar helyzet, valamint a két időpont  összezavarásán alapul: sem az 1981-es lengyel belpolitika nem vethető össze az 1989  nyári vagy őszi magyar belpolitikával, sem Jaruzelski személye nem hasonlítható Grósz  Károlyéhoz (296). Nem beszélve a nemzetközi helyzet különbözőségéről. Hiszen 1981ben  még kiegyenlített a katonai egyensúly a Szovjetunió és az Egyesült Államok között  - legalábbis a Szovjetunió szuperhatalomként viselkedik és politizál. Ha 1981-ben a  szovjetek akarták volna, bevonulhattak volna Lengyelországba, és minden bizonnyal  megkísérelték volna a Szolidaritás mozgalom eltiprását. Ám ezzel az őrült lépéssel felizzították  volna a lengyel társadalom szovjetellenes érzelmeit, ami a legkevésbé sem állt  a brezsnyevi vezetés érdekében. Ezért az afganisztáni intervencióval lekötött szovjet vezetés  rábízta a helyzet kezelését a lengyel testvérpártra és haderőre. 1989 őszén egy szovjet  belenyugvással végrehajtott puccskísérletről már nem lehetett szó, ráadásul ekkorra  megkezdődött a gorbacsovi politika jegyében a részleges szovjet csapatkivonás Közép- és  Kelet-Európából. Egy szovjetek által nem támogatott, pusztán a Munkásőrségre és a  nómenklatúra tagjaira alapozott puccsnak kevés realitása volt ekkor már.

Ennek fényében meseszerűnek tűnik az a történet, amelyet Németh Miklós elbeszél,  érzékeltetve, milyen fenyegetés közepette ment végbe a rendszerváltás. A kémfilmbe illő  történet szerint, amikor Németh belépett, az egy-két percre távozott MSZMP-főtitkár  asztalán véletlenül észrevett egy Hogyan kell katonai puccsot szervezni? című dokumentumot.  Németh óvatosan elemelte a papírt a belépő titkárnő orra elől, otthon elolvasta azt,  majd másnap visszacsempészte a főtitkár asztalára. Közben kiderült, hogy az iratot jugoszláv  forrásból fordították (299). Nem kételkedve a hatalomátvételre és a visszarendeződésre  vonatkozó tervek létezésében, furcsának tűnik, hogy a konspirációs képességekkel  rendelkező Grósz Károly ilyen kompromittáló iratot az asztalán felejtett, noha  számítania kellett arra, hogy a miniszterelnök észreveheti. (Hiszen Németh besétált a  szobájába, hogy átnézze az októberi pártkongresszusra előkészített anyagot.) A szigorúan  titkos dokumentum helye persze hol máshol lenne, mint az iratok fölött, és a címe  végtelenül egyszerű, nehogy a szobába belépő vendég figyelmét véletlenül elkerülje. Ha  igaz a történet, akkor levonhatunk egy következtetést: ilyen amatőr, csapnivaló módon  kevés puccsot készítettek elő a történelemben.

Ehhez járul még egy másik történet is. Egy névtelen levélíró 1989. november 2-án  figyelmeztette a miniszterelnököt: a párt egyes csoportjai szabotázsakciókra, valamint  fegyveres hatalomátvételre, a kormány tagjainak letartóztatására készülnek - szükség esetén  csehszlovák és román katonai támogatással (298). Nem kételkedhetünk abban, hogy ilyen fenyegetés sokak fejében megfordult, de ez inkább a magyar múlt addigi reális  tapasztalatának túlértékelése volt. Gorbacsov megígérte, hogy nem lesz második 1956.  november 4-e, és bár szerencsére nem kellett próbára tenni őt, hogyan cselekedett volna  egy puccs esetén, valószínűleg tartotta is volna magát ehhez az ígérethez. Legfeljebb  Nicolae Ceaus¸escu harcos retorikája, a magyar pártvezetés puhánysága elleni kirohanásai  voltak aggasztóak, de 1989 decemberében ő is eltűnt a hatalomból. Így a visszarendeződésben  érdekelt erők utolsó potenciális mentsvára is összeomlott.

A regényes ízű sztorik nélkül is akadtak izgalmas pillanatok a rendszerváltás évében.  Németh Miklós fenyegető leveleket kapott a Nagy Imre-újratemetés előtt. Mivel azonban  a miniszterelnök nem akarta felvenni az ormótlan szovjet golyóálló mellényt, azt a  tanácsot kapta biztonsági emberétől, hogy a koporsó mellett állva folyamatosan helyezze  a súlypontját egyik lábáról a másikra, és a fejét ingassa az ellenkező irányba. A mozgó test  ugyanis nehéz célpont az orvlövész számára (187).

Németh nemcsak a rendszerváltás éveiről, hanem a mai magyar politikáról és az  MSZP-ről is elmondja – összességében nem túl hízelgő – véleményét. A londoni székhelyű  Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank alelnöki székéből hazatérő Németh Miklós  személyét sokáig az MSZP „csodafegyvereként” emlegették a 2002-es választások előtt.  Ám hamar kiderült, hogy Németh, aki hosszú időre kiesett a hazai közéletből, mást  gondol a pártról, mint annak vezetői. A vidéki szervezetekben széles bázisa volt, elsősorban  közvetlen stílusa miatt, amellyel megtalálta a hangot az egyszerű tagokkal, azonban  a pártvezetőség értetlenül hallgatta Németh radikális elképzeléseit (373). Utólag  nézve Németh Miklós és az MSZP rövid kokettálása egy tévedésnek tűnik: mint amikor  a vőlegény és a menyasszony az esküvő előtt rájönnek, hogy mégsem egymással képzelik  el az életüket. Németh a párt megújítását tekintette elsődleges feladatának, taszította  a pozícióharc, az átláthatatlanság, amellyel vidéki útjain szembesült. A pártvezetőség  pedig belátta, hogy „nehéz ember”, akivel nem tudnak együttműködni (371–372). A  könyv sorain is átüt a – persze udvarias szavakba burkolt – sértettség, az MSZP állapota  fölötti kemény bírálat, miközben éppolyan bíráló hangon szól a Fidesz–KDNP kormányzásáról,  főleg annak szociális következményeiről. Sajnálja, hogy nem született meg  egy magyar „Moncloa-paktum” az alapvető társadalmi kérdésekről, amelyhez a pártok  tartották volna magukat (398).

Oplatka András könyve nélkülözhetetlen a rendszerváltás történetének kutatói  számára. Szubjektív látlelet a legújabbkori magyar történelem sorsfordító éveiről, de  mindvégig olvasmányos. Bár többen vállalkoznának arra a rendszerváltó politikusok közül,  hogy emlékeiket megosszák a laikus olvasókkal, akiknek jó része életkori szempontból  sem lehetett szemtanúja a rendszerváltásnak!
1 HORN Gyula: Cölöpök, Kossuth, Budapest, 1991; UŐ.: Azok a kilencvenes évek, Kossuth, Budapest, 1999.
2 IZSÁK Lajos – PÖLÖSKEI Ferenc – ROMSICS Ignác – URBÁN Aladár: Magyar miniszterelnökök 1848–2002, Kossuth, Budapest, 2003, 202; ROMSICS Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás, Rubicon-könyvek, Budapest, 2003, 126–127, 144, 193, 237.
3 Továbbra sem dőlt el, ki lesz az MSZP miniszterelnök-jelöltje, Origo.hu 2001. május 4., www.origo.hu/itthon/20010505konzultalnak.html.
4 OPLATKA András: Széchenyi István, Osiris, Budapest, 2010; UŐ.: Egy döntés története, Helikon, Budapest, 2010.


« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.