Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

Hagyományőrzők és kései utódok

Kortárs gaulle-ista pártok, szervezetek és a kutatás helyei

A gaulle-izmus a 20. századi francia politika legegyedibb jelensége. Olyan eszméről van  szó, amely két alkalommal is sikeresen, méghozzá alapjaiban formálta át a francia politikai  erőviszonyokat, és amely presztízséből, az „alapító” tekintélyéből és történelmi nagyságából1   következően mércét állított a 20. század végi és a 21. eleji francia politika számára. A  Charles de Gaulle-i örökség egy jelentős része mára a francia politikai kultúra alapvető  részévé vált. Gondolunk itt az intézményekre, vagyis az V. köztársaság alkotmányára, az  elnöki szerepfelfogásra, a francia diplomácia attitűdjére a nemzetközi színtéren (grandeur).  És nem utolsósorban természetesen az európai integráció melletti elkötelezettségre (amely  ha nem is mindig pontosan úgy és abban a keretben, ahogy de Gaulle akarta és képzelte, de  ma is szolgálja azokat a francia érdekeket, amelyek miatt egyáltalán létrejött).2

A gaulle-ista gondolat egyes alapelemei tehát mára túlnőttek a szűk gaulle-ista politikai kultúrán,  és a francia politikai kultúra részeivé váltak.3 Természetesen nem feszültségek nélkül:  gyakoriak az arról szóló viták, elsősorban a jobboldalon, hogy egy-egy adott lépés teljes egészében  a gaulle-ista hagyományba illeszkedik-e vagy sem,4 ami persze logikusan következik a  gaulle-izmus szakpolitikai pragmatizmusából és rugalmasságából. Különösen a külpolitikával  és az Európa-politikával kapcsolatban igaz ez: a Tábornok életműve ezen a téren – legalábbis  ha katekizmusszerű gaulle-ista doktrínát és nem pedig gaulle-ista alapelveket keresünk a  munkásságában5 – ellentmondásos. Ráadásul de Gaulle Európához kötődő nézetrendszere  sokkal árnyaltabb volt, mint ami a köztudatban („nemzetek Európája”) elterjedt.6

A gaulle-ista hagyomány tehát eszmei értelemben is nehezen lokalizálható, tartalma  pedig nehezen definiálható. A pontos meghatározásnak éppen maga de Gaulle állt a  legtudatosabban az útjába, azért, hogy politikai mozgásterét a tételes programadás ne  csökkentse, lehetőségeit semmiféle levert cölöp ne korlátozza. Hozzáadva mindehhez  a de Gaulle-korabeli gaulle-isták sokszínűségét, csatlakozási indokaik különbözőségét,  láthatóvá válik, hogy a gaulle-izmus nem egységes, hanem sokszínű mozgalom, ahol  gaulle-istának lenni kis túlzással azt jelenti, hogy annak valljuk magunkat. Éppen ezért  a jelen írás szempontjából teljesen jelentéktelen, hogy hogyan definiáljuk a gaulle-izmust.  Ugyanis ahogy – Schlett Istvánt parafrazeálva7 – nehéz megmondani, hogy ki az  „igazi konzervatív”, azt is nehéz megmondani, hogy ki az „igazi gaulle-ista”. Elegendő  az, ha feltételezzük, hogy gaulle-ista az, aki gaulle-istának vallja magát. Még annak tudatában  is elegendő, hogy tudjuk: a politikusok szívesen hivatkoznak lépten-nyomon  de Gaulle-ra, hogy sütkérezhessenek az ő nagysága fényében. Összességében azonban  számos érv szól amellett, hogy gaulle-izmus helyett inkább gaulle-izmusokról beszéljünk. 8

A jelen írás fő célja az, hogy bemutassa azokat a köröket, szervezeteket, alapítványokat  és pártokat, amelyek a kortárs gaulle-izmus(ok) kapcsán szóba jöhetnek és  említésre méltóak.9 A következőkben három fő tengely mentén mutatom be a kortárs  gaulle-izmusok megnyilvánulási tereit: 1) kutatás és emlékezés; 2) egyesületek és  gaulle-ista körök; 3) pártpolitika. A csoportosítás logikája az, hogy a napi politikai  csatákban kisebb jelentőséggel bíró szereplők felől haladunk a napi belpolitikában  nagyobb befolyással bíró csoportok felé. Ugyanakkor azt is látni fogjuk (különösen a  Charles de Gaulle Alapítvány kapcsán): attól még, hogy egy csoport a politikai küzdelmekben  nem vesz részt, a gaulle-izmus életben tartása szempontjából lehet kiemelt  szerepe. Az írást egy olyan elemzéssel zárom, amely kitér a kortárs gaulle-izmusok  különbözőségeire, a gaulle-izmus különböző korszakaiban csatlakozottak eltérő  nézeteire.

Kutatás és emlékezés

(A Charles de Gaulle Alapítvány) Aki ma de Gaulle-lal és a gaulle-izmussal akar Franciaországban  vagy azon kívül foglalkozni, elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb kapcsolatba kerüljön  a párizsi székhelyű de Gaulle Alapítvánnyal (Fondation Charles de Gaulle [FCDG]).10   Kétségkívül ma a gaulle-ista hagyományőrzés, kutatás legfontosabb fóruma ez az intézmény.  A Tábornok politikai életművét ugyanis elsősorban ez az alapítvány gondozza, és  tudományos jelentőségét csak növeli, hogy a gaulle-izmus középső, pártos korszakának  az archívuma kizárólag a FCDG gondozásában érhető el. Másként fogalmazva: a FCDG  kezeli (több más archív anyag mellett) de Gaulle IV. köztársaság-béli pártja, az RPF  archívumát,11 így aki történészként e témával kíván foglalkozni, sok időt fog eltölteni az  alapítvány könyvtárában. A könyvtár és az alapítvány egyébként az RPF egykori székházában  található, a párizsi Solférino utcában. Az épület turisztikai vonzerejét elsősorban a  Tábornok – vezetéssel a nagyközönség számára is látogatható – dolgozószobája adja.12 Az  alapítvány természetesen rendszeresen bonyolít konferenciákat, találkozókat, megemlékezéseket,  továbbá részt vesz kiállítások szervezésében.13 Az alapítvány nyitott, csatlakozhatnak  azok is, akik csak érdeklődnek a téma iránt: a csatlakozókat gyűjtő „baráti kör”  rendszeresen szervez találkozókat és rendezvényeket, amelyek nemcsak politikai, hanem  szociális funkciókkal is bírnak. Az alapítvány érdeklődési köre tehát nem korlátozódik  a gaulle-izmus egyetlen korszakára sem, ami azt jelenti, hogy de Gaulle életművének  teljes spektrumával foglalkozik. Ideértve a korai katonai karriert, a II. világháborús és  felszabadítói tevékenységet, a IV. köztársaság és az RPF időszakát, valamint az V. köztársaság  alapítását és az elnökség éveit is.

A FCDG munkája és megközelítése kétségkívül történeti jellegű: archívumkezelőként,  kvázi-levéltárként és egy történeti jelentőségű épület tulajdonosaként nem is lehet  másmilyen. Az alapítvány tudományos tanácsa, folyóirat-kiadói tevékenysége (gondolva  itt az Espoir című folyóiratra) és széles, évtizedek óta épülő kapcsolatrendszere garantálja,  hogy a gaulle-izmus kutatói, illetve de Gaulle tisztelői előbb-utóbb bekerüljenek  a szervezet „hálójába”. Annál is inkább, mert a gaulle-izmus-kutatás is hálózatosodik,  csakúgy, mint maga a kutatási téma. Egy érdekes példa: Gaulhore, vagyis Gaullistes – hommes  et réseaux (Gaullisták – emberek és hálózatok) – ez volt a neve annak a nagy kutatásnak,  amely 2008 és 2011 között zajlott. A program azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megvizsgálja  a II. világháború utáni időszak (IV. köztársaság), illetve az V. köztársaság kezdeteinek (a de Gaulle- és a Pompidou-korszaknak) a széles értelemben vett gaulle-ista  politikai elitjét, és az így összegyűjtött anyagot a kutatók és a nagyközönség elé tárja.14

(Kiállítások és emlékhelyek) A de Gaulle-i hagyatékot a nagyközönség számára is látogatható,  elérhető formában öt fontosabb kiállítás és emlékhely mutatja be Franciaországban, és a  de Gaulle Alapítványnak többségükhöz van – így vagy úgy – köze. Az alapítvány mindenekelőtt  nagyon szoros kapcsolatban áll a nemrég megnyílt, Colombey-les-Deux-Églises- ben található emlékhellyel, illetve Charles de Gaulle Lille-ben található, ma már  „múzeumként” szolgáló szülőházával is. Sőt mindkét esetben a szervezésben, összeállításban  és a finanszírozásban is jelentős mértékben részt vett saját támogatóin keresztül.  De lássuk sorban.

Miközben Colombey-les-Deux-Églises amúgy is évtizedek óta egyfajta nemzeti emlékhely,  ahol a Tábornok tisztelői és politikai utódai időről időre feltűntek,15 sokáig  csak a Tábornok La Boisserie-nak nevezett háza volt az egyetlen látogatható elem a sírhelyen  és a (lotaringiai) kettős kereszten kívül. 2008-ban azonban megnyitotta kapuit a  kereszt lábánál egy hatalmas, 1600 négyzetméternyi kiállításnak otthont adó emlékhely,  amely de Gaulle teljes életművét igyekszik bemutatni, továbbá konferenciák és tudományos  kutatók fogadására is készen áll. Ezzel Colombey-les-Deux-Églises-ben már  két, nemcsak idegenforgalmi, hanem tudományos szempontból is jelentős emlékhely  található.

A harmadik említendő emlékhely a lille-i családi ház, amely immáron szintén látogatható:  a de Gaulle Alapítvány projektje.16 A felújítást és a kiállítást is ők szervezték, és az  alapítványhoz tartozik. Negyedszer, szintén az alapítvány keze munkáját dicséri a Hadsereg  Múzeumában található de Gaulle-kiállítás,17 amely azt a célt tűzte ki, hogy az egyébként  elsősorban tárgyakat felvonultató múzeumban egy modern, inkább információkat átadó  történeti emlékhelyet hozzon létre. 2008-ban, szinte a Colombey-les-Deux-Églises-ben  található emlékhellyel egy időben nyílt meg a látogatók előtt.18

Végezetül meg kell említeni az Ellenállás Múzeumát,19 továbbá a Felszabadítási Érdemrendet  és annak múzeumát.20 Tekintettel arra, hogy az érdemrendet ma már nem  adományozzák, és a mai napig a Tábornok az egyetlen nagymestere (azaz halála után  nem választottak utódot a helyére), világos, hogy mennyire kötődik a személyéhez ez az  emlékhely is.21

Összességében a kiállítások és emlékhelyek kapcsán elmondható, hogy a 2000-es  évek első évtizede és az V. köztársaság 50. születésnapja nagymértékben felfuttatta a  gaulle-ista emlékezés színtereit, az ország három pontján is. Ráadásul olyan emlékhelyekről  van szó, amelyekben valós kutatómunka is folyik. Végezetül említsünk meg egy  internetes információs központot is, melyet a La Croix újságírója, Laurent de Boissieu  gondoz.22

Egyesületek és gaulle-ista körök

Egyesületekről és gaulle-ista körökről beszélve eljutunk arra a pontra, amikor jelentősen  megnő az önbevallás és az öndefiníció jelentősége: nincs semmilyen hatóság vagy tekintély,  amely hitelt érdemlően igazolhatná, hogy X vagy Y „igazi” gaulle-ista. Márpedig  jó néhány olyan egyesület és szervezet létezik, amely így van úgy gaulle-istának tekinti  magát. Az alábbiakban azokról az egyesületekről és körökről beszélek, természetesen a  teljesség igénye nélkül, amelyek a legelőször a szemünkbe ötlenek, s amelyek így vélhetően  a legismertebbek és legfontosabbak. Azt is látnunk kell, hogy egyes egyesületek átlóghatnak  egy kicsit (vagy nagyon) a pártpolitikai térbe is, mint például Michele Alliot- Marie volt RPR-elnök és miniszter Chene-je, vagy a nemrég elhunyt Jean Charbonnel  baloldali gaulle-istái (Charbonnel a nyolcvanas–kilencvenes években egyértelműen a  neogaulle-ista RPR gaulle-ista ellenzékeként lépett fel). Így sok szempontból önkényes,  de mégis fontos, hogy melyik szervezetet hova helyezzük, a „civilek” vagy a pártok közé –  utóbbiak belpolitikai befolyása nyilvánvalóan jelentősebb lehet, mint a nem pártosodott  vagy pártokkal jó viszonyt nem ápoló szervezeteknek. A közhasznú alapítványoktól és  egyesületektől indulunk, hogy a végén megérkezzünk azokhoz a szervezetekhez, amelyek  így vagy úgy ma is belenyúlnak a pártpolitikai térbe. Azokat a szervezeteket ugyanakkor,  amelyek egyértelműen önálló, független pártként lépnek fel, politikai jelentőségük miatt  külön részben tárgyalom.

(Fondation de la France Libre) Az 1945-ben létrehozott Szabad Franciaország Alapítvány nem  érdemel különösebb magyarázatot: értelemszerűen a II. világháborús szabad franciákhoz  kapcsolódó emlékezéssel foglalkozik, jogállása szerint közhasznú. Hogy miként  kötődik de Gaulle-hoz, az teljesen egyértelmű: ha a szabad Franciaországnak létezik  jelképe, akkor az minden bizonnyal de Gaulle és az ő elhíresült, 1940. június 18-án a  londoni rádióban elhangzott beszéde. Az alapítvány honlapja egyébként 2013. november  végén egy iszlamista hacker támadásának esett áldozatául,23 de azóta természetesen  már sikerült helyreállítani.24

(Association Georges Pompidou) A Georges Pompidouról elnevezett közhasznú egyesület25   Pompidou miniszterelnöki és elnöki munkájával, annak kutatásával és az emlékápolással  foglalkozik. Tiszteletbeli elnöke – nyilván kiegyensúlyozási szándékkal – Jacques Chirac  volt köztársasági elnök, illetve Édouard Balladur volt miniszterelnök, vagyis az 1995-ös  elnökválasztás két nagy jobboldali riválisa. Az egyesület a de Gaulle Alapítványhoz hasonló  tevékenységeket lát el: kutatás, kiállítások és konferenciák szervezése, források elérhetővé  tétele és hagyományápolás. Az egyesület több mint harminc éve évente odaítéli  egy kiemelkedő, franciául íródott műnek a Pompidou-díjat is.

(Chaban Aujourd’hui) A Pompidou Egyesülethez hasonló fontosságú, jelentőségű a Chaban  Aujourd’hui (Chaban Ma) nevű egyesület,26 amely Jacques Chaban-Delmas miniszterelnök  hagyatékának ápolásával foglalkozik, gondolva itt különösen az 1969-es „Új társadalom”  programra. Ez a program a baloldali gaulle-isták számára a mai napig fontos  referenciapont, még akkor is, ha a gyakorlatban nem igazán valósult meg.

Az egyesület munkája nemrég nagy médiafigyelmet is kapott, mivel látogatást tett náluk  Nicolas Sarkozy volt köztársasági elnök, és beszédet is mondott Chabanról, s elemzések  szerint áttételesen a 2017-es elnökválasztásról is, noha nyíltan természetesen szót  sem ejtett aktuálpolitikáról.27 Tekintettel arra, hogy Sarkozy nem a szociális gaulle-izmus  képviselője, az elemzőket nyilván érdekelte a látogatása miértje, már csak az akkor  biztosra vett politikai visszatéréséről szóló találgatások miatt; Sarkozy azóta ismét politizál.  Ugyanakkor Chaban néhány híve, köztük az özvegye nem értékelte a volt államfő  látogatását, nem is vettek részt a nemzetgyűlés épületében rendezett ebéden.28

(Szociális gaulle-isták) A szociális gaulle-istákkal kicsit ellépünk a kutatás, emlékezés és közhasznúság  fogalmaitól, és átlépünk az egyértelműen politizáló egyesületek világába.

A szociális gaulle-isták vagy baloldali gaulle-isták egyik kiemelkedő szervezete a  Convention des gaullistes sociaux pour la Ve République (Szociális Gaulle-isták Szövetsége az V.  Köztársaságért).29 A szervezet elnöke 2014-es haláláig Jean Charbonnel, de Gaulle volt  államtitkára és Pompidou egykori minisztere volt, akit egyébként kétszer is kizártak soraikból  a gaulle-ista pártok. Egyszer az UDR, másodszor pedig a chiracista RPR szabadult  meg tőle, utóbbi konkrétan (hivatkozási alapként) azért, mert a baloldali többséget  támogatva nem szavazta meg a Rocard-kormány elleni bizalmatlansági indítványt 1990-ben. (Azonban sokkal inkább arról volt szó, hogy Charbonnel és Chirac viszonya meglehetősen  feszült volt.30 )

E szervezet magába olvasztott más kisebb csoportokat is, így egy olyan gaulle-ista  szervezetet is, amely 2002/2004 környékén a később még említendő Jean-Pierre  Chevenement Köztársasági Pólusának is része volt.31 A baloldali gaulle-isták saját bevallásuk  szerint a gaulle-izmus három központi elemét képviselik: a nemzeti függetlenséget,  a szociális és társadalmi fejlődést, illetve az V. köztársaság intézményeinek a  védelmét. (Charbonnel az egyesület honlapján található életrajza szerint nagy ellenzője  volt az ún. együttlakásnak is, vagyis annak a helyzetnek, amikor az elnök és a miniszterelnök  két különböző oldalról kerül ki – ez ugyanis az alkotmány írott szavának igen, a de  Gaulle által megálmodott szellemének azonban aligha felel meg.)

Szintén baloldali gaulle-ista klub a Club Nouveau Siecle (Új Század Klub),32 amely viszont  társult tagja a neogaulle-ista mozgalmakat és pártokat is magába tömörítő UMPnek,  vagyis a legnagyobb franciaországi jobbközép politikai erőnek. Tevékenysége egyértelműen  politikai, mozgalom- és think tank-szerű: honlapjukon számos anyagot,  javaslatot, dokumentumot, továbbá konferenciabeszámolót olvashatunk.

(Chene) A Club Nouveau Siecle-hez hasonlóan az UMP-hez kapcsolódó társult egyesület  a Michele Alliot-Marie volt RPR-elnök és miniszter által 2006-ban életre hívott  Chene (Tölgyfa), amely azonban fenti két társával ellentétben már nem a gaulle-izmus  baloldali ágát jeleníti meg, hanem inkább neogaulle-istának tekinthető. Mégpedig abban  az értelemben, hogy magáénak érzi a chiraci gaulle-izmust is (Alliot-Marie elnöke  volt a chiracista RPR-nek, majd miniszter volt Chirac és Sarkozy elnöksége alatt is). A  Chene egyébként mozgalomnak tekinti magát, ami megnehezíti a pontos definiálását,  mert egyébként egy UMP-szatelit minipártról van szó, amely például korrekt elszámolással  tartozik33 a politika finanszírozását és a kampányköltéseket vizsgáló bizottságnak. 34

Alliot-Marie kényszerű lemondása35 után némiképp háttérbe szorult és vonult, de ez  nem jelenti azt, hogy nincsen tekintélye a jobboldalon. (Egyébként Alliot-Marie élettársa,  Patrick Ollier is jelentős befolyással bír, többek között a nevéhez fűződik a nemzetgyűlésben  létrehozott gaulle-ista kör.)

(Gaulle-ista körök a szenátusban és a nemzetgyűlésben) Ugyanis szintén a pártpolitika margóján,  de pártpolitikusok részvételével működik a szenátusban és a nemzetgyűlésben egy-egy  gaulle-ista kör. A Gérard Larcher volt és jelenlegi szenátusi elnök által vezetett kör  2003-ban jött létre, amely – annak ellenére, hogy többségében jobboldali szenátorok  a tagjai – 2012-ben vállalt először direkt politikai szerepet azzal, hogy szenátorok által  jegyzett könyvet jelentetett meg, illetve Nicolas Sarkozy melletti szavazásra szólított fel.  A direktebb szerepvállalás oka a beszámolók szerint az volt, hogy 2011–2014 között a szenátusban  50 év után először a baloldal szerzett többséget, a jobboldal pedig ellenzékbe  szorult.36

2012 nyarán – vagyis már az elvesztett elnökválasztás után – a nemzetgyűlésben is  létrejött egy hasonló szervezet, a már említett Patrick Ollier (Alliot-Marie élettársa)  vezetésével.37 2014-ben a politikai visszatérését éppen bejelentő Nicolas Sarkozy is fontosnak  tartotta, hogy a csoport tagjait maga mellé állítsa egy ebéd során.38

A gaulle-izmus a pártpolitikai térben

Időről időre felmerül a kérdés, hogy pártpolitikai értelemben létezik-e még a gaulle-izmus.  Ilyenkor általában az a fő vitatéma, hogy az RPR, az UMP vagy egyik-másik kortárs  neogaulle-ista politikus megérdemli-e a megtisztelő gaulle-ista jelzőt.

Amikor a Tábornok élt, nem volt nagy jelentősége a kérdésnek, hiszen gaulle-ista  volt mindenki, aki annak mondta magát, de Gaulle-t támogatta, esetleg egy de Gaulle  mögött álló pártra szavazott. Ugyanakkor de Gaulle utálta a kötött definíciókat, nem  is akarta, hogy írott programja legyen a mozgalomnak, mert az szűkítette volna az ő  mozgásterét.39 Az meg közismert, hogy a pártokat legalább annyira megvetette, mint a  kötöttségeket, és ez alól a mögötte álló mozgalmak sem képeztek kivételt. Nem véletlen,  hogy olyan könnyű szívvel engedte át a mozgalom és a párt szervezését miniszterelnökének  és majdani utódjának, Georges Pompidounak.40 (Persze a IV. köztársaság RPF-je,  amelyről méltatlanul kevés szó esik, párt volt a javából, ám de Gaulle eredeti szándéka  más volt a létrehozással.) Mindenesetre mégiscsak de Gaulle maga volt az, aki – a társadalom  feletti lebegésével, a pártok ilyen-olyan mértékű elutasításával – a lehető legszélesebbre  tárta a kapukat, és nem engedte beszűkíteni a gaulle-izmus definícióját.

A gaulle-izmus éppen ezért ma is nagyon sok módon definiálható, és biztosak lehetünk  benne, hogy definiálják is. Elég csak pár, magát gaulle-istának valló emberrel beszélgetni,  hogy rájöjjünk, a dolognak nincs is sok értelme. A gaullista hagyományok egy  jelentős része ma már nemzeti hagyomány.41 A de Gaulle-ra explicit módon hivatkozó  pártok tele vannak platformokkal, ki jobban, ki kevésbé gaulle-ista, és aki pontosan meg  tudja mondani, hogy ki mennyire gaulle-ista, az általában vagy önpozícionálási szándékkal  fellépő politikus, vagy egy nagyon szűk meghatározást használ. Ha több, azonos  intézményhez tartozó embert kérdezünk, egységes álláspontot akkor sem fogunk tudni  prezentálni, mert ők sem értenek egyet mindenben. Aztán ott az a kellemetlenség, hogy  a francia politikus és aktivista gyakran igen olvasott: ez csak nehezíti a dolgot, mert  nagyban hozzájárul a nüanszok kialakulásához-kialakításához.

Talán túlzóan, de összefoglalva: ahány gaulle-ista, annyiféle gaulle-izmus. Mindez  afelé nyomja az embert, hogy valamilyen nagyon tág definícióban határozza meg az eszmerendszert.  Elvégre itt össze kell illeszteni a Sarkozy-párti és a Sarkozy-ellenes gaulleistákat,  a chiracistákat és Chirac kritikusait azokkal, akiknek már a Tábornok 1958 utáni  politikája is problémás volt (nemhogy az utódoké)! Könnyen lehet kizáró definíciókat  találni, és éppen ugyanolyan könnyen lehet bevonó definíciókat találni – szemlélet és  szándék kérdése.

(Union du Peuple Français – UPF) A pártszerű mozgalmak bemutatását egy viszonylag kicsi,  országosan ismert politikai személyiséggel nem bíró, éppen ezért kis jelentőségű mozgalom  említésével kezdem (nem a jelentőség, hanem az intellektuális tisztesség okán).  Az Union du Peuple Français (A Francia Nép Uniója) saját honlapjának tanúsága alapján  négy kevéssé ismert gaulle-ista és bonapartista42 mozgalom föderációját takarja.43 A  gaulle-ista hagyományokhoz híven pártokon és szekértáborokon átívelő erő kíván lenni,  a köztársaság, a szolidaritás és a függetlenség értékeit a középpontba helyezve.

(Jean-Pierre Chevenement és a Mouvement Républican et Citoyen – MRC) Jean-Pierre Chevenement  érdekes szereplője a francia közéletnek – gyakran emlegetik magukat gaulle-istáknak  valló emberek jó példaként. Sőt interjúk során sokan vallották, hogy rá szavaztak 2002ben,  amikor a nagypárti gaulle-ista „felhozatal” az akkori köztársasági elnök, Jacques  Chirac volt. Mint említettem, a Charbonnel-féle baloldali gaulle-isták szervezetileg  is kötődtek Chevenement korábbi, Pôle républicain (Republikánus pólus) elnevezésű  mozgalmához.

Chevenement a maga részéről nem tagadja a gaulle-izmus sokszínűségét, ő inkább  de Gaulle hívének és republikánusnak vallja magát.44 Pártja ma Mouvement Républicain et Citoyen (Republikánus és Polgári Mozgalom) néven ismert, kifejezetten szuverenista  (függetlenségpárti, például a maastrichti szerződéssel szemben álló álláspontot  képviselő) szervezet.45 Uniós programjuk például teljesen egyértelművé teszi, hogy mit  képviselnek: a Európai Tanács elsőbbsége a Bizottsággal szemben, egyhangú döntések  a Tanácsban, többsebességes Európa, az euró kritikája.46 Annak illusztrálására, hogy  egyébként mennyire nehéz elhelyezni a pártpolitikai térben ezt a kis pártot, érdemes  megemlíteni, hogy 2012-ben az (uniós és gazdaságpolitika szempontjából nagy jóindulattal  is csak szedett-vedett társaságnak tekinthető) Szocialista Párttal kötött választási  megállapodást,47 amiből egyébként jó néhány pont – így különösen az elhíresült fiskális  paktum újratárgyalására vonatkozó ígéret – nem valósult meg.48

(Debout la République / Debout la France) A Debout La France névre frissen átkeresztelt  Debout la République (Talpra, Köztársaság) a jelenlegi francia palettán talán a magát  legdirektebb, legexplicitebb módon gaulle-istának tartó párt. A formációt Nicolas  Dupont-Aignan, egy volt RPR-es, majd UMP-s politikus vezeti – nem meglepő  módon, hiszen maga a mozgalom éppen az RPR/UMP egyik platformjaként indult. A  párt még a Chevenement-féle MRC-nél is szuverenistább nézeteket vall, kifejezetten  euróellenes,49 nyíltan a „több határ” mellett kampányol. Programjában megjelenik  egy klasszikus gaulle-ista téma, a munkavállalói részvétel.50 Dupont-Aignan legutóbbi,  2012-es elnöki programja egyébként olyan pontokat is tartalmazott, mint az a la carte  Európa (többsebességes Európa), a Bizottság, az Európai Bíróság, valamint az Európai  Központi Bank nemhogy visszaszorítása, hanem egyenesen felszámolása, a NATO integrált  katonai struktúrájából történő újbóli kilépés, vagy a protekcionizmus, illetve az  EDF és a GDF államosítása.51

(Az UMP gaulle-izmusa) Pártpolitikai szempontból a legérdekesebb kérdés minden megfigyelő  számára természetesen az Union pour un Mouvement Populaire (Unió egy Népi  Mozgalomért), vagyis az UMP, a jelenlegi legnagyobb francia ellenzéki párt. A formáció  ugyan 2002-ben jött létre Chirac elnöki ambícióinak a támogatására, de azért visszavezethető a története jó sok évtizedre (ideértve az olyan gaulle-ista és neogaulle-ista  elődpártokat, mint az UNR/UDR vagy az RPR).

Az UMP gaulle-izmusának kérdése nem tegnap és nem is Nicolas Sarkozy megjelenésével  merült fel. Sokan már akkor elhagyták a mozgalmat, amikor Jacques Chirac  1974-ben Valéry Giscard d’Estaing elnökjelöltsége mellett állt ki Jacques Chaban-Delmas  támogatása helyett, hozzájárulva ahhoz, hogy először kerülhessen nem gaulle-ista  az Élysée-be az V. köztársaság történetében. (Az azóta is gyakran emlegetett „árulás” a  miniszterelnöki széket is meghozta Chirac-nak.)

A Chirac-korszak mindennel együtt majdnem harminc évig tartott a neogaulle-izmus  történetében, és ez nem jelenti azt, hogy Chirac teljesen le tudta volna gyűrni  a belső ellenzékét. Emlékezetes például Édouard Balladur 1995-ös elnöki indulása,  de Chirac programjairól és politikai manővereiről is hosszú elemzéseket lehetne írni.  (Van, aki Chirac tevékenységének egy részét is neoliberálisnak tételezi,52 az 1986–1988  közötti kormányzását a történettudomány is thatcheri-reagani ihletettségűnek tekinti53    – ez azért fontos, mert ugyanarról az emberről beszélünk, aki a „szociális törésvonal”  felszámolásának az igényével lépett fel 1995-ben.)  Tehát a de Gaulle utáni gaulle-izmus lehetőségének és értékeinek a kérdése, dilemmája  egyáltalán nem Nicolas Sarkozy megjelenésével született meg. Sokkal inkább a Tábornok  visszavonulásának, esetleg halálának a pillanatában, vagy legkésőbb 1974-ben,  Chaban-Delmas választási vereségének a pillanatában készen állt, és azóta is része a neogaulle- izmus életének – nyilván úgy, hogy erről minden politikusnak megvan a maga  véleménye. A kutatók számára sokkal kellemesebb a feladat: nekik „csak” a gaulle-izmus  definíciós nehézségeivel kell megküzdeni.

A fentiektől függetlenül természetesen a mai UMP is elődnek, inspirációnak tekinti  de Gaulle-t, de nehéz ezt a ragaszkodást és inspirációt igazi tudományos vizsgálatnak  alávetni. Mert megmondhatjuk-e, hogy aki gaulle-istának mondja magát, az tényleg az- e? Vizsgálhatjuk-e, hogy azok az UMP-s platformok és programalkotó csoportok, akik  önként és expressis verbis gaulle-istának mondják magukat, mennyire azok?54 Ahogy arra  a Le Monde egyik publicisztikája rendkívül találóan rámutat, gaulle-istának lenni anynyi,  mint megérteni, hogy a változó körülmények között mi a helyes cselekedet (és azt  megtenni).55 Márpedig ha ez igaz (és hajlok rá, hogy igaz, de a definíciós probléma nem  tárgya ennek az írásnak), akkor csak a történelem mondhat majd ítéletet a ma magukat  gaulle-istának vallók nézetei és tettei felett. De akkor sem de Gaulle lesz a prizma, hanem  Franciaország.

(A Front National mint gaulle-ista párt?) Talán meglepő, de egy nem feltétlenül gaulle-ista  formációt, méghozzá a francia szélsőjobboldal legnagyobb pártját, a Front Nationalt  (Nemzeti Front) is muszáj megemlíteni.

Florian Philippot, az FN alelnöke ugyanis 2013 végén azt mondta, hogy ők gaulleista  párt. Sőt egy kampányához fel is használta a gaulle-ista jelképnek számító kettős  keresztet – ami természetesen kiváltotta az UMP rosszallását. De mit gondoljon erről a  kutató? A már emlegetett Laurent de Boissieu a gaulle-izmus és a Front National közötti  néhány hasonlóság és különbség áttekintése közben arra mutatott rá, hogy az FN  alapítói között nagyjából minden olyan szélsőjobboldali elem megtalálható volt, amely  gyűlölte de Gaulle-t (vagy amit képviselt), sőt e csoportok egy része esetenként kifejezetten  de Gaulle életére is tört.56 És valóban, a francia Algéria hívei, a Titkos Hadsereg  Szervezete (OAS) tagjai, vagy éppen a legitimisták közismerten részt vettek az FN alapításában.  Meg kell jegyeznem, hogy érdekes gondolatkísérlet lenne végigjátszani, hogy  a „régi” Jean-Marie Le Pen-féle Front National vagy az „új” Marine Le Pen-féle Front  National gondolatai, javaslatai között találunk-e több gaulle-ista vonást és manírt. Nyilván  ez a kis esszé nem ambicionálja ezt a munkát, már csak azért sem, mert a politikatudománynak  előbb nem ezzel, hanem azzal kell behatóan foglalkoznia, hogy pontosan  értelmezi, miben és mennyiben változott Marine Le Pen elnökké választásával az FN.

Ráadásul az FN esetében is felmerül a kérdés, joga van-e bárkinek is vitatni esetleges  önmeghatározását (a politikai ellenfelek nyilván megtehetik, meg is teszik). Boissieu  egyébként világosan érzékelteti cikke végén, hogy a legnagyobb probléma mégiscsak az:  nem tudjuk, mi lenne de Gaulle véleménye a mai Európai Unióról vagy éppen az euróról  és annak válságáról. Ebben messzemenően egyetérthetünk vele: nincs olyan gondolatolvasó,  aki meg tudná mondani, hogy de Gaulle szerint a mai változó körülmények  között mi lenne a helyes lépés, és az a „helyes lépés” mely párt vagy pártok programjával  esne egybe.

Generációról generációra

Olyan csoportokat köt tehát össze a gaulle-ista vagy a de Gaulle-i gondolat, illetve az  arra történő hivatkozás (a kettő nem feltétlenül ugyanaz!), amelyekről nem is gondolnánk.  Ha megkérdezzük, miért vallja valaki magát gaulle-istának, akkor mást mondanak  a még élő II. világháborús veteránok, mást a IV. köztársaság idején csatlakozottak, megint  mást az V. köztársaság építésében részt vevők, és megint mást azok, akik a Tábornok  halála után csatlakoztak a neogaulle-ista mozgalomhoz. És mindannyiuknak igazuk  lesz, hiszen a gaulle-izmus hangsúlyai jelentősen változtak hosszú története során. De  még az egyes generációkon belül sem biztos, hogy nagy az egyetértés. Beszélhetünk tehát  egymással konkuráló definíciókról és konkuráló gaulle-ista csoportokról is: világos, hogy a gaulle-isták néha egymás definícióival sem értenek egyet, és ennek nemegyszer  nyilvánosan hangot is adnak. Eközben egyes gaulle-isták szemelgetnek a gaulle-ista hagyatékból,  méghozzá teljesen nyíltan és tudatosan. Egy II. világháborús veteránokkal  folytatott beszélgetés során hangzott el a következő mondat: „Mi mindannyian gaulleisták  vagyunk.” A beszélők később azt is hozzátették, hogy sokuk számára de Gaulle csak  június 18-a embere, az elnök de Gaulle-lal ugyanis sok szabad francia nem értett egyet,  elsősorban Algéria elengedése miatt. Egy másik interjúalany, aki a gaulle-izmus harmadik  korszakához kapcsolódik, azaz a hatvanas években csatlakozott a mozgalomhoz, arról  beszélt, hogy egyes autoriter tendenciákkal nem értett egyet de Gaulle elnöki politikájában,  és bizonyos gaulle-ista hagyományok is nagyon zavarják – mégsem okozott gondot  neki, hogy egyértelműen gaulle-istának vallja magát, és hosszan magyarázza, hogy mik  voltak tudatos csatlakozásának az okai. Vagyis itt rajzolódik ki világosan, hogy de Gaulle  és a gaulle-izmus mindenkinek mást jelent – a Tábornok hosszú pályája lehetővé teszi,  hogy a gaulle-isták csak részben vagy egészben értsenek vele egyet. A fent ismertetett  szervezetek, pártok, alapítványok és körök eltérő módon és mértékben hivatkoznak a  gaulle-izmusra és Charles de Gaulle-ra, gyakran különböző korszakokat vagy „nagy tetteket”  emelnek ki a Tábornok tevékenységéből, és mint láthattuk, mai politikai jelentőségük  is eltérő. A közös pont a csatlakozás, az önvallomás, a gaulle-ista címke vállalása,  vagy éppen a hagyomány ápolása.

Ebben az értelemben egészen biztos, hogy léteznek még a gaulle-isták, és néhány jól  behatárolt körben meg is lehet őket találni. Ám hogy ki az „igazi gaulle-ista”, azt megmondani  lehetetlen. Ahhoz ugyanis tudni kellene, hogy a ma világáról miként gondolkodna  a Tábornok – s ha néhány beszélgetőtárs bátran ki is jelenti, hogy ma de Gaulle  ezzel vagy azzal nem értene egyet; az egyik interjúalany rövidre zárta a kérdést: senki  nem tudja megmondani, mit gondolna ma de Gaulle. Márpedig neki van igaza – ha  nincs kortárs modell, akkor „igazi” gaulle-izmus sem képzelhető el, csak gaulle-izmusok.  Azok viszont köszönik, a fent ismertetett szervezetek formájában láthatóan nagyon  jól vannak.
1 És talán a franciáknak a gondviselés küldötte, az homme providentiel iránti közismert vonzódásából következően.
2 Az már más kérdés, hogy Franciaország teljes egészében kihasználja-e a rendelkezésére álló lehetőségeket.  Állásponton szerint az elmúlt években kevésbé: SOÓS Eszter Petronella: Két év Hollande-iában. Esszék François  Hollande Franciaországáról, Europa Varietas Intézet, Budapest, 2014.
3 Vö. Jean-Christian PETITFILS: Le gaullisme, Presses Universitaires de France (Que sais-je?), Paris, 1981,  124; Sudhir HAZARESSINGH: In the Shadow of the General. Modern France and the Myth of De Gaulle, Oxford University  Press, New York, 2012.
4 A gaulle-ista mozgalom történetéhez, a belső vitákhoz lásd Serge BERSTEIN: Histoire du gaullisme, Perrin, Paris, 2001.
5 A Tábornok sosem akarta, hogy a gaulle-ista gondolatot tételes programba, nyilatkozatba stb. foglalják,  hiszen az beszűkítette volna a mozgásterét. Katonaember volt, aki tudta, hogy a taktika rugalmasan változhat,  a körülmények ismeretében (lásd például Algéria esetét, ahol de Gaulle álláspontváltása gyakorlatilag  a nyilvánosság előtt zajlott). Sőt: de Gaulle korai életművéből azt is tudjuk, hogy mennyire ellenezte  az előre meghatározott taktikákat (lásd a Maginot-vonallal szembeni kitartó tiltakozását). Akik tehát egy  gaulle-ista katekizmus alapján igyekeznek definiálni a gaulle-izmust, azok a de Gaulle-i rugalmas gondolkodás  lényegétől lépnek el.
6 De Gaulle Európa-politikájához lásd TÜRKE András István: Charles de Gaulle Európa-politikája. Az európai integráció  konföderatív alternatívája, Europa Varietas Intézet, Budapest, 2013.
7 Vö. például SCHLETT István: Mi a konzervativizmus mint politikai pozíció – adott helyen, adott időben?, www.  xxszazadintezet.hu/index.php?011572&d=1.
8 Hogy a gaulle-izmus sokszínű és korántsem egységes mozgalom; hogy fókusza korszakról korszakra,  generációról generációra változik, természetesen nem saját és nem is új felismerés. A jelen dolgozat el- sősorban azzal kíván hozzájárulni az erről szóló értelmezési munkához, hogy bemutatja a kortárs gaulleizmusok  fő megjelenési tereit. A gaulle-izmus korszakainak elemezéséhez lásd BERSTEIN: I. m.
9 A jelen dolgozat alapját részben személyes interjúk képezik, amelyek Párizsban készültek 2013 őszén.  Számos magát gaulle-istának valló vagy gaulle-ista szervezetekhez közel álló emberrel beszéltem hosszabban  – személyesen vagy e-mailen keresztül –, természetesen anonimitásuk garantálása mellett. A sikeres  kommunikációk, beszélgetések során sok olyan kis „nyomot” kaptam, amelyeken detektív módjára elindulhattam.  Így állt össze az a kép, amely az alábbiakban az olvasók elé tárul. Köszönet a párizsi Charles de  Gaulle Alapítványnak, hogy fogadott, valamint a Balassi Intézet által gondozott Campus Hungary programnak,  hogy lehetővé tette a párizsi tartózkodás részbeni finanszírozását. A jelen írás magyar nyelven  készült, és a benne megfogalmazottak természetesen csak saját tudományos meggyőződést, véleményeket  és benyomásokat tükröznek.
10 Fondation Charles de Gaulle, www.charles-de-gaulle.org/.
11 Les Archives de la Fondation Charles de Gaulle, www.charles-de-gaulle.org/pages/l-homme/documents-et-ressources/archives.php.
12 Az FCDG szembeszomszédja egyébként nem más, mint a kormányzó szocialista párt, amely a nyolcvanas évek elején költözött az utcába, jóval a gaulle-isták után – az alapítvány dolgozói kérésre egy-két szórakoztató anekdotát is megosztanak azzal kapcsolatban, hogy elkötelezett szocialista aktivisták időnként milyen méltatlankodva kérték számon az alapítvány munkatársain, hogy egy jobboldalinak tekintett műhely az ő pártjukkal szembe mert költözni.
13 2013 végén a Becsületrend múzeuma mutatott be például időszaki kiállítást a nemzeti érdemrend alapításával és főbb jellemzőivel kapcsolatban, amelynek összeállításában az alapítvány is részt vett.
14 Gaulhore – Gaullistes: hommes et réseaux, www.gaulhore.fr/.
15 Az emlékezés módjairól, köztük a colombey-i hagyományokról az alábbi kötet részletes képet nyújt HAZARESSINGH: I. m.
16 La maison natale de Charles de Gaulle a Lille, www.charles-de-gaulle.org/pages/maison-natale.php.
17 L’Historial Charles de Gaulle, www.charles-de-gaulle.org/pages/historial.php; Historial Charles de Gaulle, www. musee-armee.fr/collections/les-espaces-du-musee/historial-charles-de-gaulle.html.
18 Náci bunkerre épült Charles de Gaulle párizsi emlékhelye, mult-kor.hu 2008. február 26., www.mult-kor.hu/cikk.php?id=19827.
19 Musée de la Résistance nationale, www.musee-resistance.com/index.php.
20 Ordre de la Libération, www.ordredelaliberation.fr/.
21 Le Grand-Maître de l’Ordre, www.ordredelaliberation.fr/fr_doc/1_2_maitre.html.
22 Centre d’Information sur le Gaullisme, www.gaullisme.net/.
23 Le site de la Fondation de la France libre piraté par des islamistes, www.valeursactuelles.com/societe/le-site-de-la-fondation-de-la-france-libre-pirate-par-des-islamistes-42193.
24 Lásd www.france-libre.net/.
25 Lásd www.georges-pompidou.org/.
26 Lásd www.chaban-delmas.com/.
27 Alexandre LEMARIÉ: L’hommage de Sarkozy a Chaban, clien d’oeil a 2017, LeMonde.fr 2013. november 15., http://ump.blog.lemonde.fr/2013/11/15/lhommage-de-sarkozy-a-chaban-clin-doeil-a-2017/; Geoffroy CLAVEL: Sarkozy a l’Assemblée: le retour au bercail en hommage a Chaban-Delmas, Huffingtonpost.fr 2013. november 15., www.huffingtonpost.fr/2013/11/15/sarkozy-assemblee-retour-bercail-hommage-chabandelmas_n_4279398.html.
28 Christophe Barbier: Nicolas Sarkozy divise la famille Chaban-Delmas, Lexpress.fr 2013. november 20., www.lexpress.fr/actualite/politique/nicolas-sarkozy-divise-la-famille-chaban-delmas_1301286.html.
29 Convention des gaullistes sociaux pour la Ve République, www.gaullismesocial.fr/.
30 Jérôme POZZI: Jean Charbonnel, Pour l’honneur du gaullisme. Contre-enquete sur un héritage, entretiens avec Laurent de Boissieu, Riveneuve, Paris, 2011, 353. Lásd még www.histoire-politique.fr/index.php?numero=09&rub=comptesrendus&item=350.
31 Union Gaulliste pour une France Républicaine – UGFR, www.gaullismesocial.fr/union-gaulliste-pour-une-francerepublicaine.html.
32 Lásd www.club-nouveau-siecle.org/index.php?lng=fr.
33 Noémie MAYAUDON: Cartographie des micro-partis politiques, Slate.fr 2010. július 20., www.slate.fr/story/25125/cartographie-des-micro-partis-politiques.
34 Commission nationale des comptes de campagne et des financements publiques, www.cnccfp.fr.
35 MTI: Lemondott a francia külügyminiszter, hvg.hu 2011. február 27., http://hvg.hu/vilag/20110227_lemondott_francia_kulugyminiszter.
36 Sophie HUET:Sénat: l’amicale gaulliste vote Nicolas Sarkozy, Lefigaro.fr 2012. április 25., http://elections.lefigaro.fr/presidentielle-2012/2012/04/25/01039-20120425ARTFIG00591-senat-l-amicale-gaulliste-votesarkozy.php.
37 AFP:Assemblée: une Amicale gaulliste,Lefigaro.fr 2012. július 5., www.lefigaro.fr/flash-actu/2012/07/05/9700120120705FILWWW00535-assemblee-une-amicale-gaulliste.php.
38 Nicolas Sarkozy s’invite chez l’Amicale gaulliste, Les Echos 2014. október 29., www.lesechos.fr/politique-societe/politique/0203897764028-nicolas-sarkozy-sinvite-chez-lamicale-gaulliste-1058870.php.
39 Christian GAMBOTTI: Nicolas Sarkozy. Államférfi születik, Athenaeum, Budapest, 2008.
40 SOÓS Eszter Petronella: Charles de Gaulle és a karizma mindennapivá válása = Politikatudományi tanulmányok. Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskoláinak III. Konferenciája, 2012. április 20., szerk. Antal Attila, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2012, 23–36.
41 PETITFILS: I. m., 124. Lásd még HAZAREESINGH: I. m.
42 A bonapartisták csatlakozása nem meglepő abban az értelemben, hogy René Rémond-nak a jobboldalról szóló híres hármas felosztásában (legitimisták, orléanisták, bonapartisták) a gaulle-izmus a bonapartista hagyományokhoz kötődik (René RÉMOND: Les droites en France, Aubier, Paris, 1982).
43 Lásd www.union-du-peuple-francais.fr.
44 Chevenement et le gaullisme: „il reste aujourd'hui un réflexe républicain”, 2010. június 19., www.chevenement.fr/Chevenement-et-le-gaullisme-Il-reste-aujourd-hui-un-reflexe-republicain_a969.html.
45 Mint a bevezetőben említettem, a szuverenista külpolitikai vonalat gyakran kötik a gaulle-izmushoz vagy magához de Gaulle-hoz, de az ő nézetei ezen a téren árnyaltabban voltak.
46 Une autre Europe, www.gaullisme.fr/171386317-Une-Autre-Europe.pdf.
47 Reprendre en main notre avenir, www.mrc-france.org/Reprendre-en-mains-notre-avenir_a310.html.
48 Renégocier le traité européen en priviliégiant la croissance et l’emploi, et en réorientant le rôle de la BCE, www.luipresident.fr/engagement/renegocier-traite-europeen-en-privilegiant-croissance-et-lemploi-et-en-reorientantrole.
49 Étienne GLESS – Corinne MORIOU: Abandonner l’euro afin de doper les exportations: Nicolas Dupont-Aignan, Debout le République, lentreprise.lexpress.fr 2012. január 24., http://lentreprise.lexpress.fr/gestion-entreprise/abandonner-l-euro-afin-de-doper-les-exportations-nicolas-dupont-aignan-debout-la-republique_31790.html.
50 Une économie relocalisée au service du progres social, www.debout-la-republique.fr/une-economie-relocalisee-auservice-du-progres-social.
51 37 propositions pour une France libre, www.debout-la-republique.fr/sites/default/files/brochure_37_propositions_web.pdf.
52 Egyetlen példa: Plaidoyer néo-liberal de Jacques Chirac, Nouvelobs.com 2003. június 25., http://tempsreel.nouvelobs.com/economie/20030624.OBS2714/plaidoyer-neo-liberal-de-jacques-chirac.html.
53 BERSTEIN: I. m., 458–461.
54 Le Rassemblement Gaulliste, lásd www.rassemblement-gaulliste.fr/.
55 Bertrand Le GENDRE: Le gaullisme sans de Gaulle ou l’impossible héritage, Le Monde, 2010. júnus 16., www.lemonde.fr/idees/article/2010/06/16/le-gaullisme-sans-de-gaulle-ou-l-impossible-heritage_1373726_3232.html. (Elsősorban de Gaulle korai írásai, így különösen a Le fil de l’épée (Librairie Plon, 1971) és a La discorde chez l’ennemi (Librairie Plon, 1972) című esszéi igazolják ezt a megközelítést.)
56 Laurent de BOISSIEU: L’inspiration gaulliste revendiquée par le FN irrite l’UMP, La-Croix.com, 2013. december 18., www.la-croix.com/Actualite/France/L-inspiration-gaulliste-revendiquee-par-le-FN-irrite-l-UMP2013-12-18-1077736.

« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.