Keresés

Támogatóink

Nemzeti Kultúrális Alap

Partnereink

Jobbklikk
Konzervatórium
mandiner

Irokéz gyökerek?

Történelmi és nemzeti identitásvita az Egyesült Államok alkotmányának eredetéről

Bevezetés

Az Egyesült Államok alkotmánya igen különleges helyet foglal el nemcsak az amerikai  történelmi tudatban, hanem az egyetemes politikatörténetben is. A világ legrégibb, hatályban  lévő írott alaptörvényeként olyan kordokumentum, amely különleges és máig  ható lenyomata az első modern demokratikus köztársaság kialakításának. Ebből a szempontból  nem elhanyagolható jelentősége van a történetével kapcsolatos – vitát gerjesztő   – álláspontnak, mely szerint mind a korábbi brit gyarmatok unióban való egyesülését,  mind az újonnan létrejövő Egyesült Államok alkotmányát az irokéz indiánok törzszszövetségének  példája ihlette. A vita meglehetősen kiterjedtté vált, és máig nem jutott  nyugvópontra, ami nemcsak a történelmi dokumentumok hiányával, a meglévők értelmezési  különbségeivel, hanem azzal is magyarázható, hogy jellegénél fogva a disputa  nem kizárólag a tudományos mezőben mozog: politikai vetületet kapott, és az amerikai  identitás kérdéseivel is összefügg. Így a vita szereplői között nemcsak történészek, antropológusok,  hanem indián vezetők és politikusok is vannak.  Hogy az észak-amerikai kontinens indián törzseinek a brit gyarmatokból formálódó  önálló államszövetségre milyen nyilvánvalóan érzékelhető társadalmi, politikai, kulturális  hatása volt és van, azt szinte lehetetlen lenne felsorolni és képtelenség lenne cáfolni.  Az egyik legjellegzetesebb példájaként elég azt felidézni, hogy az Egyesült Államok  tagállamainak nevében milyen hatalmas arányban találunk indián elnevezéseket (többük  esetében nem is közismert az indián eredet), az egyéb földrajzi elnevezéseket vagy  tárgyhasználatot, jellegzetes kifejezéseket nem is említve. Az azonban legitim kérdésként  merül fel, hogy az Irokéz Konföderáció példája gyakorolt-e közvetlen hatást, esetleg  katalizátora volt-e a gyarmatok összefogásának és önállósodásának.

Meggyőzően bizonyítható, hogy az irokéz törzsszövetség és az irokéz törvény orális  hagyománya (az úgynevezett Great Binding Law vagy más néven Great Law of Peace) az észak- amerikai kontinensen igen korai példája az alkotmányosságnak és a föderális szervezettségnek.  Azonban az amerikai nemzet megszületésére és az alkotmányozási folyamatra  kifejtett befolyása már korántsem ilyen egyértelmű.

Az úgynevezett „irokéz befolyás” kérdése először a 19. században merült fel, amikor  Lewis Henry Morgan, az irokéz társadalomról írt összehasonlító jellegű munkájában1 úgy  fogalmazott, hogy az irokézek már 1755-ben a sajátjukéhoz hasonló uniót javasoltak a  gyarmati telepeseknek. Morgan egyébként igen különleges életű, úttörő amerikai antropológus  volt, aki autodidaktaként kezdett el foglalkozni mind az – ekkor még gyerekcipőben  járó – kulturális antropológiával, mind az indián törzsekkel, ebből fakadóan tudományos  módszerei sokszor kívánnivalót hagynak maguk után.2 Mindenestre az irokéz befolyásról  szóló megjegyzése önálló életre kelt, és elsősorban az 1970-es években a témában  írt tanulmányokban jelent meg egyre gyakrabban, több szerző, de elsősorban Donald. A.  Grinde és Bruce Johansen munkáiban, akik ekkor már egészen figyelemre méltó elméleti  hátteret építettek a téma mögé. Végül a folyamat egy szenátusi döntésben csúcsosodott ki  1987-ben (az amerikai alkotmány létrehozásának bicentenáriuma alkalmából): a 76-os  számú határozat3 elismeri az Irokéz Konföderáció hozzájárulását az USA alkotmányának  kialakulásához, valamint azt, hogy az irokéz törzsszövetség politikai rendszere hatott mind  a gyarmatok egy nemzetté válására, mind az amerikai alkotmány létrejöttéhez vezető demokratikus  elvek kialakulására. Bár sokan e határozatra is az elmélet igazolásaként hivatkoznak,  ez alapvetően egy – sokszor vitatott – politikai aktus volt csupán.

Mielőtt végigvesszük a felek érveit, röviden ki kell térnünk az irokézek társadalmi  és politikai berendezkedésére, valamint a 17. és 18. századi Észak-Amerika északkeleti  régiójának geostratégiai szempontú bemutatására. 

Az irokézek társadalmi berendezkedése és a régió hatalmi viszonyai

Az említett időszakban az irokéz szövetség öt törzse hagyományosan a keletről a Hudson  folyó és a Champlain-tó, északról a Szent Lőrinc-folyó és az Ontario-tó, nyugatról  az Erie-tó és az Ohio-folyó által határolt térségben élt. A terület déli határa volt  a legbizonytalanabb, részben más indián törzsekkel vívott háborúk, részben a telepesek  terjeszkedése miatt. Keletről nyugat felé sorrendben a mohawkok, az oneidák, az  onondagák, a kajugák és a szenekák szállásterülete húzódott. Az irokéz törzsek tipikusan  „hosszúházakban” laktak. E tény még önelnevezésükben is visszaköszönt, mert  magukat Haudenosaauenne-nek, azaz „a Hosszúházak Népének” hívták.4 Az irokéz  elnevezés elsősorban a franciáknak köszönhetően ragadt rajtuk, akik szövetségeseik,  a huronok (az irokézek régi ellensége) révén a huron nyelvből származó – sértőnek  számító – csörgőkígyó jelentésű szót franciásították. A britek sokszor csak Öt Nemzetként  emlegették szövetségüket, majd a tuszkarórák 1722-es csatlakozásával Hat Nemzetként  hivatkoztak rájuk. Lévén, hogy területük a keleti partvidék közelében feküdt, az irokézek  az első indián népek közé tartoztak, akikkel a telepesek kapcsolatba kerültek  Észak-Amerikában. Kiterjedt szállásterületek, a környező népekénél magasabb politikai szervezettségük, diplomáciai érzékük és elhelyezkedésük miatt az irokézek a telepesek  érkezésétől számított közel kétszáz éven át meghatározó politikai erőt jelentettek  Észak-Amerikában.

Az irokéz társadalmi berendezkedés legfontosabb jellegzetessége volt egyrészt a matrilineáris  rokonsági rendszer, a klánstruktúra az egyes törzseken belül, de a legfontosabb  a szövetségi rendszerük volt, ami kifejezetten meghatározó tényezővé tette őket a  korszakban. Összevetve őket a francia–indián háborúk idejére már velük egyfajta alávetettségben  és szövetségben élő delavár5 (kevésbé ismert nevükön, de eredeti önelnevezésük  szerint: lenape) indiánokkal, jól látható, milyen eltérő pozíciót eredményezett a  politikai irányítás különbözősége. A delavár az algonkin nyelvcsaládba tartozó törzs volt,  amely meglehetősen atomisztikus, alacsony szervezettségi fokon állt, bár eredetileg kifejezetten  nagy lélekszámának köszönhetően jelentős területet birtokolt. A falvak között  nem volt erős együttműködés, mindegyiket saját főnök és saját törvények irányították,  csak alkalmi összecsapások idejére szövetkeztek. Így a fehér telepesek érkezését követő  időszakban hamarosan a susquehannock indiánok, később az irokézek alávetettségébe  kerültek. A delavárok sorsát egyértelműen a széttagolt és egymástól független politikai  irányítás (és részben a tűzfegyverek hiánya) pecsételte meg.

Az irokéz szövetségi rendszer6 egy olyan szóbeli hagyományon alapul, amely szerint  a kezdetben egymással is folyamatos háborúskodásban álló, legyengült, vetélkedő irokéz  törzseket két hős, Deganawidah és Hiawatha egyesítette, miután sorban meggyőzték  őket, hogy a háborúskodás helyett éljenek békében. A konföderáció pontos dátumáról  vita van, de az biztos, hogy még az európai telepesek érkezése előtt létrejött. A szövetség  megszületésével egy időben megszületett az Irokéz Alkotmánynak is nevezett Great  Binding Law (vagy Great Law of Peace), amely szabályozta a szövetség működését. Ezt a  törzsszövetségi alkotmányt (írásos kultúra hiányában) nem őrzi közvetlen írásos emlék,  csupán a törzs szájhagyománya és az úgynevezett wampum-övek,7 amelyek a különleges  alkalmakat, megállapodásokat, egyezségeket volt hivatott egyfajta képi megjelenítéssel  rögzíteni, szertartásos jelleggel. Az irokéz szövetség legfőbb hatalmi szerve a szövetséget  alkotó törzsek ötven nagyfőnökéből álló nagytanács, amelynek eredeti szerepe a belső  nézeteltérések rendezése volt, nem pedig külső akciók összehangolása, ez azonban idővel  megváltozott, ahogy erre majd kitérünk a továbbiakban.

A 17. század közepén a térségben több európai hatalom telepesei is aktívan tevékenykedtek  és kereskedtek. Így a svédek és a hollandok az irokéz területektől délre, a franciák  a Nagy-tavak környékén, a britek a keleti parttól egyre beljebb húzódva, a megannyi jelentős  indián törzzsel és törzsszövetséggel, a huronokkal, irokézekkel, a susquehannock  indiánokkal, az erie indiánokkal, a mohikánokkal vagy a delavárokkal kerültek kapcsolatba.  Bonyolult viszonyrendszerük leírására jelen tanulmány keretei nem alkalmasak.  Viszont lényeges elem, hogy az európai telepesek megjelenése olyan kereskedelmi cikkekhez  juttatta a bennszülött törzseket, amiknek előállítására ők maguk képtelenek voltak.  Legfőbb fizetőeszközük pedig a prém volt, ami olyan őrült szőrmeéhséget okozott  a területen, hogy 1640-re a Genesee folyó és a Hudson folyó között szinte teljesen kipusztították  a hódokat.8 A hódprém-háborúnak is nevezett francia–irokéz háború kereskedelmi  okokból kitört konfliktus volt, amelynek elsődleges szereplői a franciák és  indián szövetségeseik voltak az irokézekkel szemben, utóbbiakat viszont főképp a hollandok  és az a britek támogatták. A több mint hatvan évig tartó háború jelentősen átrendezte  az erőviszonyokat a térségben, elsősorban az indián törzsek, de az európai telepesek  között is. Az irokézek fontos hatalmi tényező váltak, egyúttal a britek igyekeztek  őket a franciák sakkban tartására, de területüket legalábbis pufferzónaként használni.  A hollandok végletesen meggyengültek, helyüket a britek vették át, így az Észak-Amerikáért  folyó európai vetélkedés francia–angol viszályra szűkült. A erős törzsnek számító  huronokat az irokézek a háború végére szinte teljesen megsemmisítették és beolvasztották.  A 18. század első felében az irokézek folyamatosan egyensúlyoztak az angolok és a  franciák között: mindkét nagyhatalommal kereskedtek, és ráébredtek, hogy egyik fél túlzott  megerősödése sem előnyös számukra, még akkor sem, ha (a szenekákat leszámítva)  hagyományosan a britek szövetségesének számítottak. Azonban eljött az idő, amikor már  nem tudtak tovább lavírozni, így mikor először a György király háborújaként (1744–48)  elhíresült előjáték után a két európai birodalom között a gyarmatokon is kitört a hétéves  háború – amit ezen a hadszíntéren francia–indián háborúnak (1754–63) is neveztek –,  az irokézek mindkét alkalommal a britek természetes szövetségeseiként sodródtak bele  az eseményekbe.

Mindezeket azon okból volt fontos áttekinteni, mert az irokéz befolyás tézisének hívei  egyik legfontosabb érve, hogy az addig sokszor egymástól függetlenül cselekvő brit  gyarmatok számára nemcsak passzív példa volt az irokéz szövetség, hanem az uniót az  indiánok maguk ajánlották a telepeseknek, hogy egységesen és központilag tudjanak fellépni.  Márpedig az irokézeknek mind az amerikai függetlenségi háború idején jelentkező  belső megosztottságuk (amire később kitérünk), mind a 17. és 18. századi gyarmati  hadszíntéren jelentkező bravúros katonai és diplomáciai hazardírozásuk azt látszik alátámasztani,  hogy a legkevésbé sem voltak érdekeltek egy erős hatalom felemelkedésében  a közvetlen közelükben.

Az „irokéz befolyás” híveinek érvei

A tézist a fentebb említett Grinde és Johansen szerzőpáros munkássága teljesítette ki  igazán, ezért elemzésünkben elsősorban az ő írásaikra koncentrálunk.9 Az érvrendszer  legfontosabb elemei: 1) az „alapító atyákra”, különösen Benjamin Franklinre hivatkozás;  2) John Rutlidge dél-karolinai küldött állítólagos szavai az alkotmányozó konvenció  előtt; 3) Canasatego onondaga főnök tanácsa az 1744-es lancasteri tanácskozás során;  4) az irokézek küldöttségének meghívása 1775-ös (második) kontinentális kongreszszusra;  5) hasonlóságok az irokéz szimbólumok és kifejezések, illetve az alkotmányban  használt szimbólumok és kifejezések között; 6) az Albany-terv; 7) az amerikai alkotmány  szellemisége, elvei és az irokéz konföderáció elvei között.

Bár a tézis hívei is elismerik, nehéz közvetlen bizonyítékokat találni arra, hogy az  „alapító atyák” gondolkodására közvetlenül hatottak az irokézek világfelfogása és hatalomról  alkotott nézeteik, véleményük szerint összességében mégis könnyű erre az álláspontra  jutni. És tényszerű, hogy a korabeli jelentősebb gyarmati politikusok viszonylag  nagy hányadától10 tudnak felmutatni olyan idézeteket, amelyek ha az irokézeket nem  is minden esetben említik konkrétan, de a bennszülött törzsek különböző szövetségi  rendszereiről legalábbis gyakran megemlékeznek. Szerzőink Benjamin Franklin esetében  több dokumentumra is hivatkoznak. Az egyik ilyen egy levél, amit a források szerint  James Parkernek írt 1751-ben, melyben valóban hivatkozik az irokéz szövetségre  (az angol megnevezés nyomán Hat Nemzetként).11 Igaz, a velük kapcsolatos kitételei  („ignorant savages” [tudatlan vademberek]) nem látszanak alátámasztani azt az indiánok  iránti rajongást, amit Grinde-ék igyekeznek bizonyítani. Szerintük ugyanis Franklin jól  ismerte az irokéz politikai rendszert, és fel is használta mintaként az Albany-terv12 megalkotásához.  Canasatego onondaga főnöknek, aki rendszeresen tárgyalt a britekkel, az  irokéz befolyás hívei több helyütt is idézik elhíresült mondatait, amelyekben 1744-ben  összefogást tanácsolt a telepeseknek.13 Ráadásul Benjamin Franklin állítólag felhasználta  és nyomdai lehetőségeit bevetve terjesztette is ezt az idézetet. Canasatego felhívása  újból előkerült 1755-ben, amikor az indiánügyi megbízottak idézték fel korábbi szavait,  és hozzátették, mennyire hálásak az egykori jótanácsért.14

A függetlenedésről szóló vita nyomán 1775-ben életre hívott és az Independence  Hallban tartott második kontinentális kongresszusra igazolhatóan hívtak irokéz küldötteket,  ami megtisztelő gesztusról árulkodik. Az épületben el is szállásoltak őket. John  Rutledge dél-karolinai küldött az 1787-es alkotmányozó konvenció egyik bizottságának  elnökeként állítólag az irokéz alkotmány szavait olvasta fel15 társainak, amelyek kísértetiesen  emlékeztetnek a későbbi amerikai alkotmány preambulumára. Az irokéz alkotmányban  megjelenő szimbólumrendszer valóban mutat feltűnő hasonlóságokat azokkal  a szimbólumokkal, amiket az amerikai alkotmány vagy az önálló amerikai nemzetért  harcolók is használtak. Ezen túl létezett egy Sons of Liberty elnevezésű titkos társaság,  amely a gyarmati függetlenedésért harcolókból állt, ők pedig előszeretettel használtak  tudatosan indián szimbólumokat: a Szabadság Fáját (elképzelhető, hogy az irokéz törvények  Nagy Békefájára utal), ugyanők a „bostoni teadélután” során mohawk öltözéket  öltve semmisítették meg a teaszállítmányokat. Az USA címerében is látható tizenhárom  nyílvessző az elmélet hívei szerint az irokéz hagyományban jelenlévő hasonlatra utal,  amivel az irokéz törvényalkotó, Deganawidah illusztrálta a törzseknek az összefogás erejét:  eszerint egy nyílvesszőt el lehet törni, de hatot összefogva már nem.

Sok esetben magának az irokéz alkotmánynak a csupán szóbeli hagyományon alapuló  volta is támadási felületet nyújt. Ezért erre külön kitérünk, hogy értékelhetjük-e eredeti  szövegként. A szóbeli alkotmány hitelességét illetően több válasz is kínálkozik. Egyrészt  azoknál a népeknél, amelyeknél írásbeliség híján komoly hagyománya van a tudás és  törzsi emlékezet szóbeli átadásának, más törvényszerűségek vonatkoznak az információ  rögzítésére, kevésbé érvényesül a „pletyka-hatás”.16 Ezzel kapcsolatban fontos tudni,  hogy a torzulás elsősorban ott lép fel, ahol hiányzik a jelentés által teremtett értelmezési  közeg. Az irokéz hagyományban (és általában a tradicionális törzsi kultúrákban)  azonban kezdettől nagyon fontos a kulturális tudás átadásának ismétlődő jellege és a  generációk közti áthagyományozásban gyakorlatilag egész életen át zajló folyamata. Így a  kontextus folyamatosan jelen van a tudás átadása során, amit a nyelvi redundancia17 is  segít. Másodszor, ahogy arra Donald S. Lutz is rámutat, a fennmaradt leiratok között  igen csekély és nem lényegi a különbség. Harmadszor: amennyiben van egy pontos formája a szóbeli felidézésnek, vagy egy sorrendisége, rítusa a recitálásnak, az segíti a torzítatlan  fennmaradást. A tartalom változatlan megőrzésének elősegítője például a verses  forma is, ugyanis a rím, a ritmus megakadályozzák, hogy bizonyos szavak kiessenek vagy  megváltozzanak a nagyméretű információs tömbök esetében. Gondoljunk az antik időmértékes  verselésre, amely szintén nem öncélú volt: hosszabb eposzok, epikus költemények  esetében a megőrzést is elősegítette. Ezek alapján nem tűnik túlzónak elfogadni  azt a feltevést, hogy írásbeliség hiányában is hitelesnek tekinthetjük az irokéz szövetség  működését szabályozó fennmaradt emlékeket.

Természetesen az irokéz befolyás elméletének megjelenése azonnal lehetőséget adott  indián vezetőknek, hogy a Great Law of Peace valóban magasztos eszméire hivatkozva  olyan messzire szaladjanak a következtetésekben, mint hogy az Öt Nemzet szövetsége  a béke és a humanitás legmagasabbrendű megtestesülése volt ezen a földön. Teljesen  elfeledkezve egyébként arról, hogy a béke és egyetértés csak a többi irokéz törzsre vonatkozott,  és a szövetség konkrét csoportokat irtott ki a hódításai nyomán. Vagy hogy  olyan állításokat tegyenek, miszerint az az elv, hogy a törvény szent és sérthetetlen, nem  az antik görögöknél vagy Rómában született meg, hanem az Irokéz Konföderációban.18

Az irokéz befolyás tézisének ellenzői

Több jelentős történész is nyílt vitába keveredett a Grinde–Johansen szerzőpárossal.  Legismertebb ellenfeleik a teljesség igénye nélkül: Elisabeth Tooker, Samuel B. Payne,  Philip Levy, Timothy J. Shannon, William A. Starna, George R. Hammel és Donald   S. Lutz.
Timothy J. Shannon egy egész könyvet szánt az 1754-es albanyi kongresszussal kapcsolatos  tévhitek eloszlatására,19 és a gyarmati korszak egyik elismert tekintélyeként egyértelműen  cáfolja, hogy Benjamin Franklin (vagy akár a többi alapító atya) az irokézek  szövetségére követendő példaként tekintett volna. Shannon szerint Franklin egyszerűen  barbároknak látta az indiánokat és negatív példaként állította a gyarmatok elé: lám, még  ezek a vademberek is képesek a társulás primitív formáira, hát mi ne lennénk? Magával  az Albany-tervvel kapcsolatban a szerző szerint igen eltért a jelentőségének és a hatásának  a felfogása már az egyes korabeli szereplők részéről is. Benjamin Franklin és John  Adams nézete alapján, ha az Albany-tervet elfogadták volna a kolóniák, akkor képessé  váltak volna önmaguk megvédésére a hétéves háborúban, szükségtelenné téve a brit hadsereg  állomásozását Észak-Amerikában. Ennek (és a brit háborús költségek) hiányában  viszont a Brit Birodalom nem lett volna rászorítva gyarmatai megadóztatására. Ennek  ellenére nem tagadják, hogy az önállóság kivívása bekövetkezett volna, de akár egy évszázaddal  később. Franklin állítólag az Albany-terv legnagyobb sikerének utólag éppen meg  nem valósulását tartotta, mivel nem szándékoltan siettette az USA létrehozását. Több  történész is ennek révén az Albany-tervet a későbbi alkotmányozó konvenció főpróbájának  és előképének tartotta. A 20. századi történészek korrigálták a 19. századi patrióták  túláradó megközelítését, mivel elkezdték vizsgálni, hogy az 1765 előtti gyarmati unióra  törekvő próbálkozások kiterjedtsége mire vonatkozott. Azonban a britek felelősségét az  Albany-terv elbukásában gyakorlatilag szétoszlatták, a Brit Birodalmat pedig a gyarmatok  számára fellendülést hozó entitásként írták le. Bár Charles M. Andrews egyenesen  arra mutatott rá az Albany-tervvel kapcsolatban, hogy annak általános elutasítása a  gyarmatok részéről jelzi az unió iránti vágyak hiányát, a kor történészei továbbra is az  amerikai alkotmányozási szándék jeleként tekintettek a tervre. 
Shannon szerint ez az alapvető hozzáállás nem változott napjainkig sem. Ennek  nagyrészt az is az oka, hogy a gyarmati uniót, az amerikai forradalmat és a függetlenség  kivívását továbbra is egymásból következőnek és szétválaszthatatlannak tekintjük, amely  események aztán az 1787-es alkotmányban csúcsosodtak volna ki. Még az irokéz tézis hívei  is – akik pedig az elmúlt évtizedekben a legkeményebben dolgoztak azon, hogy megváltoztassák  az albanyi kongresszusról alkotott nézeteket – szívük mélyén ugyanazzal a  feltételezéssel élnek: az Albany-terv megalkotóit az alapító atyák státuszával ruházzák fel.

Az az albanyi kongresszus, amely az említett feltételezések szerint az amerikai függetlenségi  háború híres, gyarmatok közötti kongresszusainak előképe lenne, már a környezet,  a keret szempontjából is teljesen eltérő képet mutat. Ez egy angol–irokéz egyezményhez  kapcsolódó tanácskozás volt, amit a brit korona parancsára hívtak össze, és egy  holland városban tartottak az angol–francia–indián határterületen.

Starna és Hammel közös cikkükben20 elsősorban Canasatego onondaga főnök jelentőségével  és az általa mondottakkal kapcsolatos kritikára összpontosítanak, hiszen ez  és az 1744-es lancasteri találkozó Grinde és Johansen érveinek egyik sarokpontja. A  találkozó célja a franciák kanadai előretörésének megállítása, résztvevői pedig az irokéz  küldöttség mellett a pennsylvaniai, a marylandi és a virginiai telepesek képviselői voltak.  Fontos tudni, hogy az említett időszak az Irokéz Konföderáció folyamatos gyengülését  hozta, az elszegényedés, éhínség, Európából behurcolt járványok okozta népességcsökkenés  és a terjedő alkoholizmus miatt az irokézek pozíciói meggyengültek, így folyamatos  lavírozásra kényszerültek a franciák és az angolok között. Azonban az 1730–40-es  években a korábbi diplomáciai bűvészmutatványaik fenntarthatatlanná váltak: franciák  és indián szövetségeseik hatoltak be irokéz területre, az angolok pedig mohawk földeket  kezdtek felvásárolni hatalmas iramban. Az irokézek teljes politikai és katonai nyomás  alatt találták magukat északról, nyugatról és keletről, miközben régi ellenségeikkel, a  catawba indiánokkal is harcoltak. Ebben a beszorított helyzetben kötöttek szövetséget  Pennsylvania gyarmattal. 1732-től ugyanis Pennsylvania új indiánpolitikát kezdett el:  az irokézeket erősítette, és szállásterületüket egyfajta ütközőzónaként használta a francia  terjeszkedéssel szemben, cserébe a többi indián törzs feletti szupremáciájukat erősítette. Ez pedig kölcsönös előnyökkel járt a két fél számára. Canasatego feltehetően  nem volt onondaga törzsfő, de rendszeresen követként szolgált a brit gyarmatokkal folyó  egyezkedés során, mivel jó szónok és ambiciózus ember volt, törzsén belül pedig  a britpárti frakcióhoz tartozott. Azonban azt, hogy nem pusztán önzetlen és önfeledt  szimpátia vezette őket a brit gyarmatokkal kialakított viszony során, jól mutatja, hogy az  onondagák New York kormányzójának kifejezett kérése ellenére is semlegesek maradtak  a franciákkal szemben. Canasatego felhívása a gyarmati unióra tehát elsősorban arra  vonatkozott, hogy a britek folytassanak végre egységes politikát a franciákkal és főleg az  irokézekkel kapcsolatban, mert ennek hiánya egyszerűen veszélyes volt a törzsszövetségre  nézve. Az irokézek sokszor jártak úgy követségben a telepeseknél, hogy a franciák és indián  szövetségeseik ellen kértek segítséget. Ezen látogatások alkalmával rendszeresen az  egységes fellépés hiányát és a hanyagságot kérték számon a brit gyarmatokon, de mindezek  fényében sem állt érdekükben – főképp az európaiak földéhségét ismerve – a közvetlen  szomszédságukban az egyik hatalom túlzott megerősödése. Starna és Hammel a  cikk további részében kifejezetten támadásba megy át, és több helyen is pontatlansággal,  helytelen idézésekkel, átértelmezésekkel, továbbgondolásokkal vádolják Grinde-éket.  Bár ezek önmagukban nem cáfolják az irokéz befolyás tézisét, valóban kérdéseket vetnek  fel a tudományos hitelességet illetően.

Elisabeth Tooker cikkeiben21 elsősorban tudománytalansággal és a kézzelfogható bizonyítékok  hiányával vádolja Grinde-et és Jonahsent. Ezen túl azonban rámutat arra,  hogy az irokézek egyhangú konszenzuson alapuló döntéshozatala és az amerikai alkotmány  többségi döntésen alapuló döntéshozatala között hatalmas a távolság. Másodsorban  a vezetőválasztási procedúra eltérésére is felhívja a figyelmet, miszerint az amerikai  szenátus tagjait bizony nem klánok női matriarchái választják, márpedig ez is jelentős  különbség.

Samuel B. Payne egyik cáfolatában22 arra hívja fel a figyelmet, hogy az összefogó és  függetlenedő gyarmatoknak potenciálisan akár lehetett előképük, de nem az irokézek,  hanem az új-angliai telepesek, akik Új-Anglia Konföderáció néven megvalósították  négy kolónia (a Massachusetts-öböl, Plymouth, Connecticut és New Haven) szövetségét  már 1643-ban, azaz száz évvel a lancasteri találkozón elhangzott irokéz javaslat előtt.  Volt írott alkotmányuk, évente ülésező, nyolcfős vezetőségük (kolóniánként kettő), tárgyaltak  más kormányzatokkal, katonai csapatokat tartottak fent, háborút indítottak és  egyezségeket írtak alá. Már-már olyan fokú volt önállósággal intézték ügyeiket, mint egy  szuverén kormányzat. Mindez odáig fajult, hogy meglepő módon a hollandokkal kötött  1650-es egyezségük másolatát meg sem küldték jóváhagyásra a brit uralkodónak. Bár e  szövetség elhanyagolható hatást gyakorolhatott az amerikai alkotmányra és csekély hatást  a konföderációs cikkelyekre, Payne szerint kulturálisan még mindig inkább lehetett előképe  a gyarmatok szövetségének, mint az irokéz példa. Arról nem is beszélve, hogy 1643  és 1775 között legkevesebb mintegy húsz különböző, egymással is versenyző változata volt  azoknak a terveknek, amelyek a gyarmatok uniójára ajánlottak megoldást. Az ötlet tehát  ez alapján nem az irokézektől származott.

Az irokéz alkotmány elemzése

Donald S. Lutz részletes elemzésében23 mutatja be, hogy az irokéz alkotmány milyen sok  tekintetben tér el nemcsak az európai politikafelfogástól, de az amerikai nemzet későbbi  alkotmányától is. Szerinte bár az irokéz törzsszövetség nem gyakorolt közvetlen hatást az  Egyesült Államok alkotmányára, de érdemes saját jogán vizsgálni a jelentőségét, hiszen  ez az észak-amerikai kontinens legrégibb, fennmaradt alaptörvénye. (Még ha nem is  írásos emlékekben, hanem a szóbeli hagyomány útján rögzült.)

A Great Binding Law (Great Law of Peace – a továbbiakban Irokéz Törvényeknek  nevezzük) az irokézek szájhagyományon alapuló alkotmánya volt. Részletes elemzése  több érdekes szempontra is rámutat, amelyekből most csak hármat emelünk ki: 1) az  egyhangú döntések elvének kívánalma mögött a formális egyenlőség ellenére komoly  törzsi egyenlőtlenség állt; 2) nagyfokú érzékenység a belső közvélemény hangulatára,  annak ellenére, hogy a vezetők kiválasztása kifejezetten nemdemokratikus, elitista módon  ment végbe; 3) több kiegészítő intézmény megjelenése, ami a konszenzusos döntés  hagyományos formáját célozza az egyszerű többség elve helyett.

A feltételezés, hogy az irokéz törzsszövetség példája jelentős hatást gyakorolt a konföderációs  cikkelyekre és az Egyesült Államok alkotmányára, Lutz szerint egyértelműen  hibás alapokon nyugszik. Az irokéz törzsszövetség nem az említett dokumentumokra kifejtett  direkt hatása révén fontos, hanem mert egy jelentős „pillanat” terméke. A törzszszövetség  létrejötte ugyanis kiterjedt hatást gyakorolt az észak-amerikai történelemre.  Az irokéz alkotmány azért is igazi koremlék, mivel egy ritka látlelete egy különleges átmenetnek:  egy teljesen a szokásjogon alapuló hagyományos társadalomból egy specializált  politikai osztállyal bíró formális kormányzati rendszerrel rendelkező társadalomba.  Gyakorlatilag azon hiányzó láncszemet jelenti, ami a „prepolitikai” társadalom és az  állam létrejötte között húzódik.

Lutz egyik legfontosabb megállapítása: annak ellenére, hogy az irokéz alkotmány a  törzsszövetség tagjai számára lehetővé tette az összehangolt tevékenységet, s ezzel versenyelőnyt  biztosított más törzsekkel szemben, ezen összefogás prepolitikai elemei versenyhátrányt  jelentettek a fejlettebb társadalmi berendezkedéssel rendelkező telepesekkel  szemben.24 Az egyik rendkívül jellegzetes eleme az Irokéz Szövetségnek, hogy a hírével  ellentétben az elsődleges (és kezdeti) célja a tagjai közötti béke biztosítása volt, nem  pedig a kifelé irányuló tevékenységek összehangolása. Önmagában ez a tényező kettős  hatásmechanizmussal járt: lecsökkentette a belső konfliktusokat, ugyanakkor lehetőséget  teremtett a közös fenyegetés elhárítására.

A második jellegzetesség (szintén a róla kialakult hiedelemmel ellentétben, ami elsősorban a felületes értelmezésnek köszönhető), hogy nem egyenlő felek között köttetett.  Bár azáltal, hogy egyhangú végeredményt követel, a döntéshozatali mechanizmusa  valóban egyenlő lehetőséget ad minden benne részt vevő törzsnek, hogy vétóval éljen  bármilyen javaslattal szemben. Azonban magának a döntéshozatali folyamatnak a során  (ahogy az alkotmány más elemeiben is) a mohawkokat teszi elsővé az egyenlők között.

A harmadik jellegzetessége (szintén a közhiedelemmel ellentétben), hogy a szövetség  vezetőit nem demokratikus úton választották, ahogy az esetleges eltávolításuk sem kifejezetten  politikai módon történt. Az irokéz összefogás felépítésének politikai értelemben  vett átmeneti jellegét tükrözi, azaz megoldása félutas jellegzetesség a prepolitikai és a  teljesen politikai társadalom között.

Az Irokéz Törvények negyedik jellegzetessége, hogy engedélyezte a szövetségi tanácskozás  tagjainak bővítését a szokásos eljárásrendtől eltérő módon is, elsősorban a harci  erényeket csillogtató vezetők beemelésével. Ebből fakadóan a tanács egy agresszívabb (és  ami fontos: nem visszahívható) csoporttal is folyamatosan bővült, ami természetesen  befolyásolta az irokézek stratégiai lépéseit is.

Az ötödik jellegzetesség az olyan rendelkezések megléte, amelyekből fakadóan a  törzsszövetség nem egyszerűen védekező alapállást vett fel, hanem egyenesen intézményesített  és igazolt háborúskodásokat folytatott az ellenség megsemmisítésért. Ezek a  jellegzetességek rendkívül sikeres formációvá tették több mint egy évszázadon keresztül,  sikere az Európából érkező telepesek figyelmét is kivívta. Ezért az újonnan érkezettek az  irokézeket szövetségesükké igyekeztek tenni, ami viszont hosszú távon azzal járt, hogy  mivel e törzsszövetség hagyományosan és általában brit támogatónak számított (erről  részletesen máshol), az amerikai függetlenségi háborút követően az újonnan létrejött  Egyesült Államok elsőszámú célpontjává vált.

Az irokéz alkotmány lehetővé tette a szövetség tagjainak kibővítését politikai célból,  egyfajta politikai megállapodás részeként, amelynek során az aspiráns törzs elfogadta a  szövetségi tanács döntéseinek való alárendelést. Szintén igen sajátos volt az Irokéz Törvényeknek  az a szemlélete, miszerint a tisztséget viselő nem birtokolja a tisztséget, nem  tartozik elválaszthatatlanul a személyéhez, csupán „elfoglalja”, halála vagy eltávolítása  esetén megüresedik a poszt. Ez igen modern megközelítés, kevésbé jellemző a törzsi  berendezkedésű népekre.

A törzsszövetség központi politikai intézménye a nagytanács volt, amelyet az 5 törzs  50 nagyfőnöke alkotott. Maga az alkotmány nem tartalmazza a felosztás arányát az  egyes törzsek között, de más forrásokból ismerjük azt. Az onondagák 14 főnökkel, a  kajugák 10-zel, a mohawkok és oneideák 9-cel, és a szenekák 8 főnökkel képviseltették  magukat. A törzsek által küldött vezetők száma távolról sem tükrözte a népességi  adatokat, hiszen a legnépesebbek éppen a szenekák és a mohawkok voltak. Azonban  mivel a törvény szerint minden törzsnek csak egy szavazata volt és minden adott törzsön  belüli döntésnek egyhangúnak kellett lennie a tárgyalt kérdés esetében (mielőtt a  szövetségi tanács elé került), ezért a törzsenkénti delegáltak száma sem előnnyel, sem  hátránnyal nem járt.

Az egyhangú döntés elve az amerikai őslakosok tradicionális szemléletével függött  össze. Az erős központi hatalom hiányából és specializáltság elvéből (azaz hogy sokszor  szituatív volt, egy adott tevékenység elvégzését ki vezette) logikusan következett, hogy a  nagy szabadságfok mellett muszáj volt a törzs egyhangú véleménye az azonos módon való  cselekvéshez. Az ehhez vezető egyik eszköz volt, hogy az irokéz kultúrában nagyra becsülték  az ékesszólás és a meggyőzés képességét.

Az Irokéz Szövetség igazi újítása azonban nem az egyhangú, konszenzuális döntés  támogatása volt – amit egyébként rendszeresen ki szoktak emelni –, hanem ezen elv alkalmazása  egy specializált döntéshozó szervben, a nagytanácsban. Mivel a törvények nem  korlátozták a tanács döntési hatókörét, a tárgyalható témákat, ezért minden korábbi,  szokásjogon alapuló törzsi beidegződést megváltoztathatott.

Habár a felületes szemlélő számára az irokéz alkotmány úgy tűnhet, mint amely a  törzsszövetség tagjai között hatalmi egyensúlyt hozott létre, valójában a mohawkok kiváltságos  helyzetét mutatja, amit a többi törzs számára elfogadható garanciákkal kompenzált.  Minden, a szövetségi tanács elé kerülő ügyet az egyes törzsek külön-külön törzsi tanácsaikban  tárgyaltak meg, majd döntésüket azzal kapcsolatban törzsenként egyhangúan hozták  meg. (Addig tárgyalták újra és újra, amíg egyhangú döntésre nem jutottak.) A mohawkok  voltak az elsők, akik az adott témát maguk között megbeszélték, ami komoly döntéshozatali  előnyt biztosított számukra. Egyetlen más törzs sem zavarhatta meg belső gyűlésüket  megállapításokkal vagy kérdésfeltevésekkel. Az első hely kiemelt jelentőségét az is  mutatja, hogy a mohawk tanácskozási eljárásrend az egyetlen, amely minden részletében  kidolgozott volt. Miután a mohawkok megegyezésre jutottak, előterjesztésüket a szenekák  elé vitték, akik ugyanígy külső tényezőktől zavartalanul lefolytatták a maguk belső vitáját,  s ennek végén meghozták egyhangú döntésüket. Ezután következtek hasonló módon az  oneidák, majd a kajugák, legvégül az onondagák. Mivel a törzsszövetségi döntéshozatal  egyhangúságot kívánt, ezért minden törzs gyakorlatilag a mohawkok véleményéhez képest  határozta meg a sajátját, azaz vagy egyetértett azzal, vagy elutasította. Ez azzal járt, hogy a  mohawkok képesek voltak egy-egy témát keretbe helyezni, értelmezni és megoldást javasolni  rá, miközben a többi törzs csak a hozzá való viszonyulását választhatta meg, de nem  értelmezhette újra a kérdést. Tehát a tárgyalási sorrend a törvényhozó hatalom struktúráján  belüli erősorrendet is meghatározta, hiszen minél később került sor egy törzsre,  annál kevésbé tudta befolyásolni a döntés kimenetelét, miközben az egyhangúság elve  folyamatosan a tanácskozók feje fölött lebegett. Miután a legutolsó onondagák tájékoztatták  a döntésükről a mohawkokat, azok kihirdették a végső döntést. Bár az onondagák  rendelkeztek azzal a lehetőséggel, hogy amennyiben az előző négy törzs szavazatai éppen  kétfelé oszlottak, akkor döntésükkel többségi irányba vigyék a szavazást, azonban ez a státusz  csak jelképes volt, hiszen egyhangú döntés hiányában nem volt törzsszövetségi végeredmény.  A mohawkok speciális státuszát egy egyébiránt redundáns rendelkezés is erősítette.  Eszerint amennyiben egyedül ők nem értenek egyet a kérdésben a többi törzzsel,  ez önmagában elegendő, hogy meggátolja a végeredmény kihirdetését. (A rendelkezés  azért redundáns, hiszen minden döntés esetében egyhangúságot kíván az eljárásrend.)  Másfelől, ha egyedül az onondagáknak volt más véleménye egy kérdés megítéléséről a  többi törzshöz képest, akkor a felek újratárgyalták az előterjesztést. De ha a többi négy  szövetségi tag továbbra is ragaszkodott a véleményéhez, akkor az egyhangúság érdekében  az onondagáknak is bele kellett egyezniük. Tehát minden értelemben az ő pozíciójuk  volt a leggyengébb. Ezzel függhet össze, hogy kompenzációképpen a legtöbb megtisztelő  rituális és reprezentatív szerepet a szövetségi gyűlések során ők kapták. A gyűlés mindig  az ő területükön volt, ők voltak a házigazdák, a „tanácskozó tűz őrei”.

A két legfontosabb szereplője tehát a szövetségnek a mohawkok és a szenekák voltak.
Amennyiben azonos döntésre jutottak, a többiek már eleve egy egységes véleménnyel  szembesültek. Hiszen ha már a két első tárgyaló között nem volt egyetértés, akkor az  előterjesztés az egyhangúság követelménye és a mohawkok eleve adott vétójoga miatt el  sem jutott addig, hogy a többiek tárgyalhassanak róla. Az eljárásrend azon túl, hogy a  mohawkokat összehasonlíthatatlan előnyhöz jutatta, a mohawkok és a szenekák kettősét  a törvényhozó hatalom irányítóivá tette.

A szeneka–mohawk kapcsolat látszólag nem determinisztikus, hiszen mind földrajzi,  mint az irokéz nyelven belül nyelvjárási értelemben a legtávolabb estek egymástól.  (A szenekák a szövetség legnyugatibb, a mohawkok a legkeletibb részén éltek, irokéz  dialektusuk különbözött egymástól.) Mégis szükségszerű stratégiai szövetségesnek számítottak  egymás számára: 1) népesség szempontjából ketten együtt az irokéz szövetség  népességének közel kétharmadát adták, tehát a harcosok száma szempontjából a háborúskodás  oroszlánrésze rájuk esett; 2) a mohawk szállásterületek algonkin nyelvű törzsek  erős nyomása alatt feküdt, gyakorlatilag egy ellenséges, algonkin-„tenger” szélén, bár  geostratégiai szempontból előnyös védekező pozícióban. Azzal, hogy a szenekák személyében  lett egy erős (és harcias) szövetségesük, nyugatról biztosítva volt a hátuk és a  szárnyaik is, egyúttal általuk megtriplázódott a bevethető harcosok száma. A többi irokéz  törzs szövetségbe való bevonása csak hab volt a tortán. A legerősebb oka így éppen  a mohawkoknak volt a szövetség létrehozására, ez megmagyarázza, hogy – ahogy arról a  hagyomány is megemlékezik – ők kezdeményezték a létrejöttét. A szenekák csatlakozását  elősegítette, hogy számarányukat elismerendő a második legjelentősebb szerepet kapták  a szövetségben, míg az onondagák, földrajzilag a szövetségen belül központi elhelyezkedésükből  fakadóan egy minden oldalról védett pozícióba kerültek. Ezért fogadták el  a megtisztelő, ám sok szempontból csak névleges és alávetett pozíciót. Tehát az irokéz  törzsszövetség nem egyenlő felek társulása volt, sokkal inkább hasonlított egy családban  is jelenlévő egyenlőtlen státuszú kapcsolatokra. Amire csak ráerősített, hogy maguk az  irokézek is (egyébként más indián törzsekre is jellemző módon), az egymás közti viszonyaikra  jellemzően családtagok kifejezéseit használták.25

Miért nem előképe az irokéz politikai berendezkedés az Albany-tervnek, a konföderációs  cikkelyeknek vagy az Egyesült Államok alkotmányának? Például azért, mert  ezekben teljesen ismeretlen az egyhangúság elve. Az irokéz alkotmányban nincs külön  végrehajtó hatalom és nincs elkülönített bírói hatalom (ezek teljesen európai eredetű  elképzelések), hiszen a nagytanács látta el mindezeket egyszerre. Ugyanakkor nem  is foglalkozott az egyes törzsek, pláne nem az egyes klánok belső viszonyaival, vitáival,  egyszerűen máshol húzódott a beavatkozási köre. Így aztán egy adott egyénre nézvést is  sokkal áttételesebb volt a döntéseinek a hatása, mint amit az amerikai kongresszus képes  gyakorolni egy állampolgárára.

Lutz szerint bár a konföderációs cikkelyekben megmutatkozó laza szövetségi elv első  látásra valóban hasonlít az irokéz törzsszövetségre, de csak annyira, mint bármilyen más  konföderációs társulásra azóta és korábban. Egy konföderációnak ugyanis van egy logikus  és természetes politikai formája, amely egymástól függetlenül kifejlődött több területen  is, így az irokézeknél, de más indián törzseknél is.26 A legjelentősebb különbség  azonban az irokézek szövetsége és a későbbi amerikai alkotmány rendelkezései között a  mód, ahogyan vezetőiket, képviselőiket megválasztják. Az irokézek tradicionális, egyértelműen  oligarchikus és konszenzusos vezetőválasztási eljárásrendje élesen szemben áll  a későbbi Egyesült Államok széles választójogon alapuló szavazással lebonyolított, többségi  elvet követő választási rendszerével. Ahogyan a konföderációt alkotó törzsek közti  egyenlőségről szőtt feltételezés is teljesen téves, úgy a demokratikus jellegéről szóló érvek  sem helytállóak. Feltehetően a számtalan tárgyalást, egyeztetést preferáló rendszer és a  konszenzuskeresési attitűd téveszti meg a felületes szemlélőket. Ezzel szemben a valóság  az, hogy a jellemző a nem demokratikus jelleg volt mind a törzseken belül, mind a szövetség  egészét tekintve. Miután az irokéz konföderáció főnökökből27 álló nagytanácsa volt  a legfontosabb és legfőbb politikai intézmény, ezért a tagjainak a kiválasztása kiemelt fontosságú.  A nagytanácsba küldendő főnökök kiválasztásában – az irokézek nőági leszármazáson  alapuló rendszeréből fakadóan – kizárólag 50 kiváltságos (royaneh) család női vettek  részt, akik a fiaik közük együtt választottak jelölteket, mindezt a törzseken belüli speciális  nemzetiségi struktúra, a klánrendszer keretein belül. Csak fiúkkal rendelkező és kizárólag  a kiváltságos családok közé tartozó női klántagok vehettek részt a kiválasztásban.  Jelöltjüket a törzsi tanácsnak is meg kellett erősítenie, de ez csak formális gesztus volt.  Amennyiben a kiváltságos családok nőtagjai nem tudtak egyhangú döntést hozni, akkor  ugyanezen családok férfi tagjaihoz került át a döntés. Ráadásul, ha a férfiak a nők kiválasztottját  nem támogatták, akkor maguk közül választottak új főnököt.28 Amennyiben az  adott klán kiváltságos családjainak mind a férfi, mind a női tanácsa támogatta a jelöltet,  akkor a klán még a törzsön belüli úgynevezett testvérklánjainak is bemutatta az aspiránst,  és az ő támogatásuk elnyerését követően terjesztették a nagytanács elé jóváhagyásra. Jól  látszik, hogy egy rengeteg egyeztetésen és széleskörű konszenzuson alapuló eljárás során  lehetett csak valakiből főnök a nagytanácsban. Feltűnő azonban a klánrendszer kiváltságos  családjainak teljesen kizárólagos szerepe a jelölésben. Ebben az értelemben a szövetség  oligarchikus működésű, nem pedig demokratikus; a kiválasztás konszenzuális, de  csak egy elitcsoport konszenzusa.29 Ráadásul a kiváltságos családok igen csekély hányadát  adták a teljes népességnek.

A népszuverenitás felé mutató elemei az irokéz rendszernek a törzsenkénti tanácsok  rendszere (külön a nőknek és külön a férfiaknak is). Fontos látni, hogy ezek nem szövetségi,  hanem törzsi intézmények, melyeknek tagjai nem korlátozódtak a kiválasztott  családok tagjaira, tehát széleskörű véleményt tükröztek. Ezen gyűlések ügyeit a harci főnökök  közvetítették a konföderáció nagytanácsa felé. A törzsszövetségben is voltak megfelelői  a nők és a férfiak tanácsának, ezeknek pedig az összes törzs asszonyai és férfijai  tagjai voltak, de e testületeket csak esetenként, komoly veszély esetén hívták össze. Mivel  az Irokéz Törvényekben nincs intézményesített szerepük ezeknek, megállapítható, hogy  az ilyen széles alapokon nyugvó gyűlések nem döntéshozó, csak tanácsadó jellegűek voltak,  esetleg orientálták a főnököket a közhangulatról. Sőt – mivel az irokézek igen nagyra  becsülték a retorikai jártasságot, a meggyőzés művészetét – valószínűsíthetően olyan  csatornája voltak e gyűlések a vezetők és a népesség többi része közötti kommunikációnak,  amelyet a főnökök nem a tanácskérésre, inkább a nagytanács döntéseinek elmagyarázására  használtak. Ezek a vonások az irokéz politikai rendszernek a demokratikushoz  legközelebbi elemei, de a hatalomgyakorlás szempontjából alapvetően jelentéktelenek.

A demokráciát mint politikai módszert az ókori görögök fejlesztették ki, és egyik  legfontosabb vonása a választás szabadsága, melynek során a szavazásra jogosult egyének  el vannak választva a törzsi vagy klánbeli identitásuktól. Lutz szerint az a vélekedés, ami  az irokézeket demokratikus nézetekkel ruházza fel, abból a – demokrácia érvényesülése  szempontjából valóban lényeges – előfeltételből fakad, hogy a politikai képviselet kiválasztási  rendszerének a tagok, a polgárok, ha úgy tetszik, a „nép” akaratának kell megfelelnie.  Ez az irokézek szisztémájában valóban érvényesült, a helyzet bonyolultságát jelzi  azonban, hogy e tény nem tette egyúttal demokratikussá is. Az irokézek egy örökletes  oligarchiát olyan egyeztetési mechanizmusokkal gazdagítottak, amiknek köszönhetően a  végeredmény általában jól tükrözte a teljes népesség közvéleményét is. Azaz elegyítettek  egy tipikusan törzsi, klánrendszeren alapuló, elitista kiválasztási és döntéshozatali folyamatot a közhangulatot közvetítő, de intézményesített hatalom nélküli tanácsok rendszerével.


Ezen a ponton érdemes összevetni az antik athéni demokrácia kifejlődésének állomásaival,  hiszen ott is egy nemzetiségi (phülé) alapú szervezetből származási alapon  kerülhettek be a polgárok a népgyűlésbe és a buléba, ez a szint felel meg az irokézek  klántagozódású politikai rendszerének is. Athénban a fejlődés következő stációjaként  (Szolón alatt) már nem származási, hanem vagyoni felosztás révén gyakorolták a részvételt.  A legnagyobb „határátlépés” azonban Kleiszthenész területi alapú felosztása volt,  hiszen az egyes régiókban élő társadalmi rétegek sorsolás útján egyenlő eséllyel lehettek  tagjai a bulénak és a népgyűlésnek is, megvalósítva az antik iszonomia (egyenlő politikai  jogok) elvét. A területi elv érvényesítésének jelentősége abban áll, hogy megváltoztatta a  korábbi, nemzetiségi identitás politikaformáló jellegét.

Összefoglalás

Bár e tanulmánynak nem tiszte igazságot tenni az „irokéz befolyás” kérdésében, néhány  konklúzió körvonalazódni látszik. Egyfelől nehéz lenne elképzelni, hogy a brit gyarmatok  vezetői hagyományos, de ellentmondásos viszonnyal terhelt legközvetlenebb szövetségesük  politikai berendezkedését legalább nagy vonalakban ne ismerték volna. Ebből azonban  az is következik, hogy ha közvetlen hatást nem is gyakorolt példájával az Irokéz Konföderáció,  közvetetten a gyarmatok számára is világossá vált: az összefogás elemi érdekük.  Ez azonban elsősorban a francia fenyegetés, majd az egységes indiánpolitika igénye felől  szorította őket együttműködésre, hiszen katonailag egyenként sérülékenyebbek voltak.  A brit uralomtól való eltávolodásuk hosszú útját pedig jól jelzik azok a stációk, amilyen  az említett Új-Anglia Konföderáció önigazgató példája is volt. De a legnagyobb lökést  a hétéves háborúban anyagilag kivérzett Brit Birodalom kolóniákat sújtó adóztatása adta  meg, azaz érdekes módon szükségszerűen következett a britek és franciák évtizedeken  át tartó gyarmati háborúskodásából. Az alapító atyák a felvilágosodás szülöttei voltak, s  mint ilyenek rengeteg tudással rendelkeztek a kor új politikaelméleti irányzatairól. Ám  feltételezhető – Benjamin Franklin esetében különösen –, hogy érdeklődve figyelték, és  megjegyzéseiben akár pró, akár kontra, de kimutathatóan hivatkozták is az Irokéz Konföderáció  példáját. Az indiánok egalitáriánus és szabadságszerető attitűdje szintén több  korabeli európai telepes megfigyelőnek feltűnt. Például az az indián szokás, hogy tanácskozás  közben szigorúan tilos volt félbeszakítani a felszólalót, teljesen szembement a  brit parlamentáris hagyományokkal, viszont az amerikai politikai rendszer kidolgozóinak  őszinte tetszését vívta ki. Így talán nem túlzás kijelenteni, hogy az új állam tanácskozásain  való érvényesítése áttételesen az indiánok érdeme. Az irokéz befolyás elméletének hívei  érvelésükben gyakran jelzik, hogy nem kívánják kizárólagosan az irokéz alkotmánnyal és  szövetséggel magyarázni a gyarmatok függetlenedését és az Egyesült Államok alkotmányának  létrejöttét. Csupán az a szándékuk, hogy az eddig számon tartott antik európai,  svájci, holland, és locke-i hatások mellett az őslakosok példáját is vegyék fel a listára.

Ahogy azt korábban is jeleztük: az Irokéz Konföderációnak nem állt érdekében egy  erős gyarmati szövetség (ahogy persze a franciákat ellensúlyozni képtelen, széttöredezett  és divergáló partner sem). Ezt mi sem jelzi jobban, mint az, hogy az indiánok nagy része  nem a függetlenedő nemzet, hanem a britek oldalára állt az amerikai függetlenségi  háború során. Az irokézek 16., de különösen 17–18. századi történelme a folyamatos  diplomáciai bűvészkedés, a stratégiai szövetségépítések, az expanzió, a különalkuk és a  taktikai fegyverszünetek egyedülálló sorozata. (Erről bővebben egy későbbi tanulmányban  megemlékezünk majd.) Ennek éppen az újonnan létrejövő, független Egyesült Államok  vetett véget, és ez együtt járt az irokézek végleges meggyengülésével. Az Irokéz  Konföderáció fejlettségét meghaladta az amerikai tagállamok összefogása. A konföderációs  cikkelyek hatálybalépésétől az Egyesült Államok alkotmányának ratifikálásáig tartó  időszak éppen arra mutatott rá a gyarmatok számára, hogy erős központi hatalom  hiányában, csupán a tagok laza szövetsége nem tud elég erős lenni. Érdekes módon  az ebben az időszakban egyedüli államszövetségi szintű politikai aktorként létrehozott  egykamarás kongresszus hatásköre nagyon hasonlított az Irokéz Konföderáció nagytanácsának  hatáskörére, azaz szerepe elsősorban a külügyek intézésére és a vitás kérdések  rendezésére korlátozódott. Ez az átmeneti állapot egyébként azzal járt, hogy a függetlenségi  háborút követően a frissen kivívott szabadságú nemzetnek azzal kellett szembesülnie:  minden irányból fenyegetik a szuverenitását; délen a spanyolok, északon a britek  állomásoztak olyan területeken, amelyeket az amerikaiak magukénak vallottak. Mivel az  Egyesült Államok ekkor még nem rendelkezett állandó hadsereggel, sem hadiflottával,  a függetlenségi háború után a gyarmati milíciák visszatértek a saját államaikba, a kontinentális  kötvények is elértéktelenedtek, s az államadósság pedig hatalmas volt: az új  állam rögtön megszületése után a létét fenyegető katonai nyomással és pénzügyi káosszal  küszködött. Ebben a helyzetben szükségszerű és logikus utat választva hoztak létre a konföderációs  cikkelyekben lefektetettnél erősebb összefogást előíró alkotmányt. Mindez  abból a szempontból is lényeges tehát, hogy amikor az irokéz konföderációs berendezkedés  amerikai alkotmányra gyakorolt esetleges hatását vizsgáljuk, szembetűnő, hogy  az indián törzsek szövetsége éppen azon erős központi hatalomnak volt híján, mint az  amerikai gyarmatoknak az alkotmány létrehozása előtti laza konföderációja. Azaz hatása  a hatalomgyakorlás lényegi módját tekintve az USA alkotmányra sokkal kevésbé lehetett  jellemző, mint a konföderáció kezdeti időszakára.

Végezetül: a vita nem zárult le, és nem is lehet jelenlegi tudásunk mellett könnyen  lezárni. Egyfelől valószínűnek látszik, hogy az amerikai telepesek nem értették olyan  mélységben az irokézek kultúráját, hogy valódi igazodási pont lehetett volna számukra  önálló államuk kialakításakor. Mégis, mivel a szimbólumhasználat szempontjából,  valamint a nagyfokú egyéni szabadság és az önigazgatás elvei tekintetében az Egyesült  Államok már kialakulásakor annyira különbözött az óhaza politikai rendszereitől, adódik  a kérdés: miért kellene kizárni, hogy az új állam gazdagodott az itt élő indiánok  gondolkodásával?


1 Lewis Henry MORGAN: House and House-Life of the American Aborigines, Government Printing Office, Washington, 1881.
2 Életéről bővebben lásd Elisabeth TOOKER: Lewis Henry Morgan. The Myths an the Man, University of Rochester Library Bulletin XXXVII (1984), www.lib.rochester.edu/index.cfm?PAGE=4040.
3 Amelyet 1988-ban a kongresszus is megerősített: http://thomas.loc.gov/cgi-bin/bdquery/D?d100:76:./list/bss/d100SC.lst.
4 Törzsszövetségük szimbolikája is a hosszúházban ragadható meg, ahol több család élt együtt, egy épületben, de külön tűzhelyekkel. Ezt a hasonlatot ők maguk is használták, ami a földrajzi elhelyezkedésükből is fakadt (New York északi részétől a Genesee folyóig egyetlen sávban húzódtak a falvaik).
5 Nevüket a Delaware folyóról kapták, ami viszont hangzása ellenére nem indián elnevezés: a folyót Virginia első angol kormányzójáról, De La Warr báróról nevezték el, aki francia felmenőktől származott.
6 Több amerikai történész, így például Timothy J. Shannon kifejezetten megkülönbözteti egymástól az Irokéz Liga és az Irokéz Konföderáció időszakát. Előbbit az európai telepesekkel való kapcsolatba kerülés előtti időszakra datálja, amikor az öt irokéz nemzet, később hatodikként a tuszkarórákkal kiegészülve fenntartotta a szövetséget, amely jellegénél fogva befelé forduló, a tagjai közötti benső békét fenntartani igyekvő, laza társulás volt. Ezzel szemben az Irokéz Konföderációt a 17. és 18. század hódításai nyomán formálódott, kifelé irányuló, katonai és kereskedelmi terjeszkedési céllal alakult politikai formációnak véli. Más kérdés, hogy ezzel szemben más kutatók, például Donald S. LUTZ, a Houstoni Egyetem politikatudomány-professzora egészen kiváló és alapos elemzésében (The Iroquois Confederation Constitution. An Analysis, Publius – The Journal of Federalism 28/2. [1998], 99–127) épp arra mutat rá az irokéz alkotmányossággal kapcsolatban, hogy az ő politikai berendezkedésük ab ovo hordozója volt egyfajta imperialista, terjeszkedő stratégiai alapállásnak.
7 Csiszolt kagylókból összeállított, esetenként fizetőeszközként is funkcionáló speciális kulturális alkotások, amelyek kódokat és szimbólumokat tartalmaztak.
8 A hódprém vízállósága miatt a gumigyártás feltalálása előtt az elsődleges eső elleni védekezésnek számított.
9 Elsősorban az Exemplar of Liberty. Native America and the Evolution of Democracy című közös kötetükre (lásd www.ratical.org/many_worlds/6Nations/EoL/).
10 John Adams, George Washington, Thomas Paine, James Madison, Thomas Jefferson.
11 Az elhíresült idézet pontosan: „It would be a strange thing if Six Nations of ignorant savages should be capable of forming a scheme for such an union, and be able to execute it in such a manner as that it has subsisted ages and appears indissoluble; and yet that a like union should be impracticable for ten or a dozen English colonies, to whom it is more necessary and must be more advantageous, and who cannot be supposed to want an equal understanding of their interests.” Lásd www.smithsoniansource.org/display/ primarysource/viewdetails.aspx?PrimarySourceId=1198.
12 Az Albany-tervet Franklin az 1754-es albanyi kongresszuson mutatta be, és a tizenhárom gyarmat unióját és egységes kormányzását propagálta. A tervet azonban a gyarmatok gyűlései és a brit korona képviselői is elvetették, bár eltérő okokból.
13 „We heartily recommend Union and a good Agreement between you our Brethren. Never disagree, but preserve a strict Friendship for one another, and thereby you, as well as we, will become the stronger. Our wise Forefathers established Union and Amity between the Five Nations; this has given us great Weight and Authority with our neighbouring Nations. We are a powerful Confederacy; and, by your observing the same Methods our wise Forefathers have taken, you will acquire fresh Strength and Power.” Idézi Samuel B. PAYNE Jr.: The Iroquois Leauge, the Articles of Confederation, and the Constitution, The William and Mary Quarterly 1996. július, 609 (www2.hawaii.edu/~rrath/hist460/IroqInf-Payne.pdf).
14 „Our forefathers rejoiced to hear Cannassateego speak these words. … They said to one another, »The Six Nations are a wise people. Let us hearken to them, and take their counsel, and teach our children to follow it …« We thank the great God that we are all united; that we have a strong confederacy [and that we] have lighted a great council-fire at Philadelphia.” Uo., 610 (a hármasponttal jelzett kihagyások Payne-től származnak).
15 „We, the people, to form a union, to establish peace, equity, and order…”
16 Az információ fokozatos roncsolódása minden egyes kommunikációs lépcső – azaz a résztvevők információátadása mint stáció – esetében.
17 Információelméleti szempontból több jel felhasználása, mint amennyire az adott információ közvetítéséhez feltétlenül szükség van. Ennek van grammatikai szintje is, de a non-verbális kommunikáció kiegészítő szerepe is ide tartozik.
18 Ilyen és még meredekebb állításokkal kapcsolatban lásd az 1987-es Cornell-konferencia anyagában John Mohawk felszólalásait: www.garywitherspoon.com/AIS203Witherspoon_IndianRootsDemo.pdf.
19 Timothy J. SHANNON: Indians and Colonists at the Crossroads of Empire. The Albany Congress of 1754, Cornell University Press, Ithaca, 2000.
20 William A. STARNA – George R. HAMELL: History and the Burden of Proof. The Case of Iroquois Influence on the U.S. Constitution, New York History 77. (1996), 427–452.
21 Elisabeth TOOKER: The United States Constitution and the Iroquois League, Ethnohistory 35/4. (1988), 305–336; UŐ.: Rejoinder of Johansen, Ethnohistory 37/3. (1990), 291–297.
22 PAYNE: I. m.
23 LUTZ: I. m.
24 Ehhez kiegészítésképpen jó példa, hogy az amerikai függetlenségi háború idején teljes megosztottság volt a sokáig döntésképtelen irokéz szövetségen belül, és igencsak megmutatkozott az erős központi hatalom hiánya. Végül az oneidák és a tuszkarórák nagy része az amerikai gyarmatok, míg a szenekák, kajugák, onondagák és a mohawkok a britek oldalára álltak.
25 Nemcsak abban mutatkozik ez meg, hogy a szövetségen belül explicit módon a mohawkok, szenekák és onondagák számítottak az „idősebb testvéreknek”, míg a kajugák és oneidák az „ifjabb testvérnek”, hanem az irokézek szinte imperialista törekvéseinek leképeződéseképpen a szövetségbe különböző – sokszor nem tagi – viszonyba bevont, az alávetettség különböző szintjein álló egyéb törzseket is hasonló rokonsági terminusokkal (gyermek, ifjabb testvér, asszony, unokaöcs) illették. Így az irokézek az alávetett vagy csatlakozó indiánok közül a delavár indiánokra (azaz lenape indiánokra), a tuszkarórákra, a conoy, a nanticoke, a tutelo, a szaponi és a munsee indián törzsekre is ezek valamelyikét használták.
26 Kevésbé ismert, de az irokézek általi legyőzetésük előtt a huronoknak is volt (az irokézekét ráadásul számban jelentősen felülmúló) konföderációja, vagy meglehetősen széles volt a póheten (Powhatan) törzsszövetség, amely John Smith és az első virginiai telepesek révén vált ismertté.
27 Sachem (algonkin kifejezés, amit más nyelvcsaládba tartozó indiánok, így az irokézek is átvettek).
28 Azoknak, akik az irokéz rendszert messziről nézve a nők politikai uralmát ünneplik, érdemes ezt a tényt is fejben tartaniuk. Bár az irokéz nőknek – főleg a kor fehér telepeseinek asszonyaihoz képest – összehasonlíthatatlanul jelentős szerepe volt mind a döntéshozatalokban, mind a politikai viszonyok alakításában, és a nőági öröklési rendszer ezt csak támogatta, ugyanakkor a végső döntés mindig a férfiak kezében volt. A főnökválasztási procedúra (így a politikai erőtér alakítása) szempontjából érdekes illusztrációja ez annak, ahogy az irokézek a hagyományos matrilineáris társadalomtól a politikai folyamatok révén finoman egy férfiközpontú politikai oligarchia felé vették az irányt.
29 Ezt a képet erősíti, hogy a harci főnököket, akik kifejezetten a háborúk vezetésével voltak megbízva és harctéri képességeik okán lehettek főnökök, a kiváltságos családok közül is csak egy vezető família adta rendszeresen, minden törzsben.

« vissza


Kommentek írásához belépés vagy regisztráció szükséges.