A FEJLETT ORSZÁGOK TÁBORÁBA VEZETŐ GAZDASÁGPOLITIKA ALAPJAI
„The economy, stupid” – Bill Clinton kampánytanácsadójának elhíresült mondása szerint a gazdasági teljesítmény – vagy az ellenzék szempontjából annak hiánya, ahogy ez Clinton győzelme esetén történt – a politikai siker kulcsa. „The institutions, stupid” – ez már Daron Acemoglu, Simon Johnson és James A. Robinson személyében az ún. intézményi közgazdaságtan képviselőinek mondása lehetne, akik munkájukért megkapták a 2024-es közgazdasági Nobel-emlékdíjat, mégpedig egészen pontosan „az intézmények jólétet alakító és befolyásoló tanulmányozásának” elismeréseként.
A 19. század közepén Petőfi Sándor röviden és tömören összefoglalta, mi az, amiben mi, magyarok mindannyian egyetértünk. Abban, hogy szabadság és szerelem nélkül lehet ugyan élni, de nem érdemes. Szabadság, szerelem című, Pesten, 1847. január elsejére datált költeménye így szól:
Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.
A világrendszerváltás folyamata során a világgazdaság és a világpolitika súlypontja - a hagyományos, Európa-központú térképeken szemlélve - keletebbre mozdul el. Ez felértékeli az eurázsiai kontinentális térség jelentőségét is, amely periférikus övezetből ismét a régi és az új centrum közötti összekötő híddá és kulcsterületté válhat. Nem véletlen, hogy Eurázsia fogalma az elmúlt évtizedben fénykorát éli, nagyszabású politikai kezdeményezések születnek az égisze alatt. Akármit is értsünk e név alatt, tény, hogy az Európa és Ázsia alkotta kontinens az elmúlt évezredekhez hasonlóan továbbra is meghatározó tényező marad az emberiség politikai, gazdasági és kulturális életében - a nagy földrajzi felfedezések előtti időszakhoz hasonlóan azonban Európa és Ázsia közül ismét utóbbi lesz majd a jelentősebb.
Visszaért a politika a nemzetközi kapcsolatok világába: leáldozott a történelem végének, és az egyhangú, uniformizált, hegemóniára épülő világrend felfeslésével újra a sokszínűség, a demokrácia, az agree to disagree és sok esetben a kemény hatalmi vetélkedés határozza meg egyre inkább azt a kort, amelyben élünk. Ez persze szokatlan azon globalista-progresszív gondolkodók számára, akit saját kizárólagos igazukba vetett őszinte hitükkel a globális konvergencia mellett tették le a voksukat, de biztató fejlemény a nemzetállamokban hívő szuverenisták számára, akik egy egyenlő államokon és dinamikus egyensúlyi helyzeteken alapuló, nemzetiérdek-alapú politizálásban látják saját jövőbeli sikerük kulcsát.
Tegyük világossá: Brüsszelben birodalomépítés zajlik. A központosított Európai Egyesült Államok hívei napról napra azon munkálkodnak, hogy elvegyék a hatalmat a tagállamoktól, és Brüsszelben összpontosítsák azt. A 2024. június 9-i európai parlamenti választások tétje, hogy változás következik-e be ebben a folyamatban. Ha ugyanis az elmúlt másfél évtized tendenciái folytatódnának, és a birodalomépítés beteljesülne, az azt jelentené, hogy a tagállami, demokratikus döntéshozatali kereteken kívül, a polgároktól távol eső brüsszeli központban döntenének a jövőnket meghatározó legfontosabb kérdésekről.
VÁLSÁGOKBA ÜTKÖZŐ FELZÁRKÓZÁSI PÁLYA
Az elmúlt 100 év legsikeresebb évtizede
A Trianont követő 100 év gazdaságilag legsikeresebb évtizede volt a 2010 és 2019 közötti tíz év. A 2010-ben hivatalba lépő polgári kormány egy romokban lévő, eladósodott, tartós gyengeségektől szenvedő gazdaságot vett át, amelyet bátor és innovatív reformokkal a régió egyik éllovasává, az Európai Unió egyik növekedési motorjává tett.
Nonmodern*
A kívüliség szférikus elmélete
A 21. század filozófiájának holisztikus választ kell adnia a modernitásra. A válsághelyzet fenyegetése sürgetőleg hat a gondolkodásra, azonban kerülendő az elhamarkodottság. A gyorsulás könnyen a leegyszerűsítés barbársága felé lökheti tovább gondolatmenetünket, amely ezáltal továbbra is a modernitás zárt pályáján mozogna tovább. Annak a történelmi erőnek, ami nonmodernnek nevezi önmagát, meg kell törnie a linearitást és a kötött formavilágok uralmát. Ahhoz, hogy megértsük a modernitás krízisét, kívül kell helyezkednünk annak episztemikus, politikai és kulturális keretein, elvetve a modernek perspektivikus szűkösségét. Könnyen úgy tűnhet, hogy apokaliptikus helyzetünk azonnali cselekvésért kiált, azonban nem eshetünk a kapkodás hibájába. Különösen a válság pillanataiban kell időt szánnunk a gondolkodásra.
Tellér Gyula halála korszakhatár. Az én életemben biztosan, és szerintem a magyar közgondolkodás történetében is. Egy olyan ember távozott közülünk, aki 1934-ben született, így gyermekként a két világháború közötti időszakban nőtt fel; átélte a II. világháborút, ami számára az előretörő szovjet csapatok előli, Németországban véget érő meneküléssel és kalandos családegyesítéssel zárult le; ezt követően látta a háborút követő újjáépítést és a szovjet típusú diktatúra berendezkedését; ifjúkorát az ’50-es években töltötte, élete valószínűleg legnagyobb kudarcával, származása miatt ugyanis nem vették fel egyetemre...
A fogalmak éppúgy meg tudnak betegedni, mint az emberek. Néhányuknak genetikai hajlama is van erre, mások mindaddig kicsattannak az egészségtől, míg egy baleset vagy fertőzés utol nem éri őket. Különös, hogy bár együtt élünk velük, a politikában éppúgy, mint a magánéletben, mégsem tudatosítjuk, hogy nekik is komplex életfolyamataik, sőt szerveik vannak, épp csak az egészségbiztosítási kártya hiányzik az irataik közül. Jelen írás célja figyelemfelhívás. Fel kívánjuk hívni a figyelmet néhány olyan betegségre, amely kifejezetten a fogalmakra veszélyes, összefoglalóan pedig arra, hogy a nyelvnek is megvan a maga egészségtana.
Az orosz–ukrán háború csatazaja könnyen a feledés homályába borítja korunk egyik fő globális folyamatát, az illegális migrációt. A nyugati világban valamilyen mértékű és minőségű bevándorlás mindig is volt és mindig lesz. A kérdés nem az, hogy lesz-e bevándorlás, hanem hogy honnan, milyen korú, milyen kulturális meggyőződéseket hozó emberek fognak útra kelni, és milyen irányba fogják elhagyni hazájukat. Európa előtt olyan megpróbáltatások állnak, melyeknek majdani kezelői mellett Orbán Viktor miniszterelnök már-már liberális elhajlónak fog tűnni.
„Ugyan mit lehet még írni erről a Trianonról, hogy az emberek ne ásítsanak rá?” – tette fel a kérdést Bajcsy-Zsilinszky Endre a trianoni békeszerződés tizedik évfordulóján. A történész szinte vele kérdezheti: ugyan mit lehet még írni a jobboldali építkezésről 2021-ben, amit még nem írtak le róla? Az alábbiakban mégis kísérletet teszünk a jobboldali építkezés áttekintésére 2010 és 2022 között.
A komplex természet- és környezetvédelmi szemlélet forrásvidéke a keresztény hit és világkép. Bár az utolsó évtizedekben zöldnek lenni politikai értelemben (új)baloldaliságot jelentett, s az egyébként a kereszténységet és a keresztény értékeket rendre tagadó újbaloldal igyekezett is kisajátítani e területet, a gondolat nem arrafelé van otthon. Sőt, nem is onnan ered.
2020-ban véget ért a 20. század. A koronavírus-járvány rég nem látott kataklizmaként tört rá az egész világra. Tavaly nyáron még mindenki abban reménykedett, hogy a vírus, ahogy jött, úgy megy is: egy gyors roham, és vége. Aztán minden visszaáll a régi kerékvágásba. Mindenki visszakapja a régi, megszokott életét. A nyugati ember ismét ugyanolyan vehemenciával vetheti bele magát a csúcsra járatott élményszerzésbe: egyszerre lehet a klímaváltozás elleni küzdelem élharcosa úgy, hogy a fogyasztási javainak a nagy részét több ezer kilométerről hozatja magának, és amúgy évente többször megkerüli a földet repülővel – avokádókrém és tengerparti nyaralás.
Valamikor, mondjuk 1945 után, a demokráciának sok legitim változata létezett. Manapság viszont csak a liberális demokráciát fogadja el a fősodor. Mi történt? A nem kifejezetten liberális áramlatok visszaszorultak, elsősorban, pontosabban elsőként a szociáldemokrácia, mégpedig a ’70-es évek kormányozhatatlansági válsága következtében, valamint a kommunizmus összeomlása miatt. A kereszténydemokrácia erre a helyzetre csak lassan talált választ. A fő kérdés továbbra is az: hol húzható meg a határvonal jobb és bal felé?
Az egykori Jugoszlávia nyolcadikos földrajztankönyvének az elején az állt, hogy Jugoszlávia balkáni, mediterrán és közép-európai ország. Jugoszlávia azóta már politikai értelemben nincs, de a Vajdaság, ha másként nem is, földrajzi értelemben közép-európai, míg Szerbia más régiói közül a legtöbb „nyugat-balkáni”. A Balkánon senkinek, de Szerbia egészének, sőt a többi országnak se mindegy, hogy mi történik a térségben. A kérdések pedig sorjáznak: milyen befolyása lesz az USA-nak a térségben, ugyanez vonatkozik Oroszországra és Kínára is. Európán belül Németország szerepe a legérdekesebb. Végül az sem érdektelen, hogy a szomszédos kis és közepes országok miképpen szövetkeznek, és miképpen versenyeznek a tőkepiacion. Egy bonyolult politikai játszma ez, amelyben a magyarságnak, Magyarországnak és az egész nemzetnek, benne a kisebbségi magyarságnak is, az az érdeke, hogy valamilyen win-win szituáció bontakozzon ki.
Március 16-án délelőtt még volt egy megbeszélésem. Fekete kardigánt és fehér inget vettem fel, és szokásosan a bordó nyakkendőmet. Aztán összepakoltam, és másnap előbb egy hétre, majd végül a pandémia okozta leállás (a "karantén") idejére hazaköltöztem a szülővárosomba, Hajdúnánásra. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy többé-kevésbé egyébként is kétlaki életet élek Nánás és Debrecen között. Azon utolsó generációk egyikéhez tartozom, akik még ebben a hajdúvárosban, a Magyar úti szülőotthonban születtek, amely utcában egyébként anyai nagyszüleim is éltek. Egy ideje azonban már senki sem születik Hajdúnánáson; az intézmény "funkcióváltáson" esett át, s az ezredforduló óta ápolási intézetként működik. A régi épület falai állnak, csak az élettel kapcsolatos feladatok iránya változott meg. Ha az elmúlt három évtizedre gondolunk, akkor ez a váltás mise en abymeként mutatja a magyar vidék sorsát.
Az új évtized rég nem látott kataklizmával indult. Újév napján senki sem gondolta, hogy néhány héten belül elnéptelenednek az utcák, kiürülnek a boltok, és az emberek a négy fal közé húzódnak vissza. Persze egy járvány a történelemben egyáltalán nem számít rendkívülinek, de a nyugati civilizáció elhitte, hogy a jólét megingathatatlan, a történelemnek meg már amúgy is vége. A nyugat gondolkodásában általánossá vált, hogy egymaga irányítja a sorsát. A gondviselés maximum egy jelentéktelen mellékszereplővé vált a fogyasztással csúcsra járatott élményéletben. A sztárjövőbelátók már azt vízionálták, hogy miután az emberiség legyőzött minden éhínséget, háborút és járványt, hogyan válhat istenné. Mint Bábel tornya építése óta annyiszor a világtörténelemben, az ember elhitte, hogy homo deusszá válhat. Aztán jött egy apró, szabad szemmel nem látható ellenség, egy mikroorganizmus, és átalakította a gondolkodást szinte egyik napról a másikra. A történelem újra kilépett a tankönyvekből. Néhány hét leforgása alatt több millió embert fertőzött meg a rejtélyes kór, és több százezer ember halt bele a betegségbe. Egy csapásra minden megváltozott a világban. Ami volt, az nincs. A megszokott válaszok már nem működnek. A régi világ szertefoszlani látszik – az új kihívásokra új válaszok kellenek.
Trianon egymagában áll a magyar történelemben: gyászos 20. századunk, a száz év magyar magány bevezetője. Akármerre fordulunk, akárhová nyúlunk, nem kerülhetjük meg, hogy foglalkozzunk vele. A századik évfordulón érdemes számvetést készítenünk.
1. Ez volt a magyar történelem legnagyobb vereségének megpecsételése
Muhi a magyar etnikai terjeszkedésnek vetett végett; Mohács az állami függetlenségnek; Trianon viszont a magyar életteret szabta olyan szűkre, ami államként való nemlétre kárhoztatna minket. Sőt: Trianon a magyarság egészének létezését is kétségbe vonta, a békekonferencián a magyar ügyek tárgyalásakor előkerült az az érv is, hogy „magyar mint olyan, nem is létezik”. Trianon elfogadása azt is jelenti, hogy a „magyar” mint minőség megkérdőjelezését is elfogadjuk. Trianon a magyar létbizonytalanság forrása. Nem is csoda, hiszen ne felejtsük el, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna. Eminescu verse szerint a Dnyesztertől a Tiszáig „sír a román”, a csehek lenyelték volna az Északi-középhegységet, a délszlávok egész Baranyát Péccsel együtt, amelyet egy időre el is foglaltak. Ezek a vágyak továbbra is ott szunnyadnak, és ha ne adj’ Isten, a határon túli magyar közösségek végzetesen meggyengülnek, nyomás fog helyeződni a megmaradt területekre.
Egy adott civilizáció erkölcsét, társadalmát, gazdaságát, politikáját, kultúráját, korszellemét az a történet határozza meg, amelyet a civilizáció egyes tagjai egy adott pillanatban az őket körülvevő világról gondolnak.
Életünket jelentős helyek és időpontok bűvkörében éljük. Amit az idő testetlen áramlása elsodorna, azt kövekkel rögzítjük a tér egy kitüntetett pontjához. Sírköveink, diadalíveink, templomaink olyan helyek, amelyekhez újra és újra visszatérünk, hogy felelevenítsünk valamit. Egy félreeső pad sem csupán egy pad többé, ha ott kérték meg valakinek a kezét. Még egy régi tölgyfa is válhat az emlékezet helyévé, ha – mint Ábrahám tette Móre terebintjénél – az árnyékában a tér birtokbavételének igényét kövekkel rögzítik. De sosem a hely az érdekes, hanem a hely szelleme, nem a síron vagy az oltáron égő gyertya az érdekes, hanem az igény, amellyel visszatérnek hozzá, hogy újra és újra meggyújtsák. Az élet folytonossága akkor szakad meg, ha a szellem végleg elveszíti kapcsolatát térrel és idővel, és többé nem tér vissza a jelentős helyekre, nem jár többé a város utcáin.
A kultúra az első és legfontosabb tényező az emberi együttélésben. Az evőeszközök sorrendjétől a sietős reggeli üdvözlés kiválasztásán át a katedrálisok architektúrájáig minden beletartozik, ami az emberek közötti viszonyokat emberivé teszi. A kultúra minden, amelyhez a kulcs a nyelv. Minden változás - jó és rossz egyaránt - itt kezdődik.
Jogszabályokat máról holnapra meg lehet változtatni, a közösségi élet szabályainak átalakulása azonban olykor olyan lassú folyamat, hogy menet közben észre sem venni: éppen most is zajlik.